Theodosius császár milánói edictuma csak a játékok lángját oltotta el. A láng hamuja alatt viszont tovább élt, pislogott a parázs, mely mintha arra várt volna, hogy forduljon a kocka, új szelek érkezzenek, hogy lángra lobbantsák.
A reneszánsz korában újra előtérbe került az olimpiai játékok gondolata. 1516-ban Badenben Johannes Aquila jogász olimpiának nevezte az általa kezdeményezett testgyakorlati bemutatót. 1604-ben a brit szigeteken indult be egy versenysorozat Angol olimpiai játékok (English Olympic Games) címmel. Ezt évente rendezték, és mindig pünkösdkor. A versenyzők atlétikában és lovaglásban versengtek. Közel egy évszázadon át hódoltak a játékoknak, épp elegendő ideig ahhoz, hogy felkeltsék a közvélemény és a tudományos világ érdeklődését az ókori olimpiák és helyszíne, a szent liget, Olümpia iránt. Az 1700-as évek elején meg is kezdődtek a mozgolódások Olümpia feltárása érdekében. Az első jelentős sikert egy oxfordi régész, Richard Chandler érte el egy nagy dór templom romjainak feltárásával – a régészek megállapítása szerint Zeusz templomának kövei kerültek napvilágra. Chandler munkája csak a kezdetet jelentette. Olümpia igazi feltárása a német Ernst Curtius nevéhez fűződik, ő tervezte meg 1875-ben és vitte véghez ezt az óriási munkát olyan építészek közreműködésével, mint Heinrich Schliemann és Wilhelm Dörpfeld.
Curtius ásatásai s az ásatások eredményei megmozgatták a görögök nemzeti önérzetét. A török rabság alóli felszabadulásuk emlékére 1830-ban egy letrinói faluban sportünnepélyt rendeztek, és ekkor itt elhatározták, hogy felújítják az olimpiai játékokat. Huszonkilenc évvel később, 1859-ben Evangélosz Zappasz kezdeményezésére meg is rendezték az első, atlétikai versenyekkel egybekötött szellemi és művészeti találkozót, melynek győztesei a király kezéből vehették át a jutalmat, egy olyan olajfakoszorút, amilyennel Olümpiában díjazták a győzteseket. Zappasz versenyeit még két alkalommal rendezték meg, és mindig szigorúan hellén jellegűek maradtak, kizárólagos görög részvétellel.
A görögök példáját egyre több ország követte. A versenyek nemzetközi szintre emelését viszont a polgári nemzeti államok kialakulásával szorosan összefüggő tornamozgalom egyelőre makacs szigorral ellenezte.
Színre lép Pierre de Coubertin báró
A XIX. század végén aztán egyre több sportág kezdett kilépni a nemzeti elzárkózottságból. A nemzetközi vetélkedők sora kerül a kor krónikásainak feljegyzésébe. Ezekre a vetélkedőkre minden nemzet a saját versenyszabályzatával "utazott", így aztán szükségszerűvé vált egy felső fórum, vagy ha így jobb, egy nemzetközi szövetség életre hívása valamennyi sportágban, s e szövetségek feladata lett a nemzeti versenyszabályok összehangolása. A szabályok összehangolásával párhuzamosan felötlött a sportágakat összefogó rendszeres versenysorozat gondolata is. Az ötlet megszületett tehát, már csak a kivitelezője hiányzott.
Ez is megkerült a francia báró, Pierre de Coubertin személyében. S hogy ez a rendkívül energikus, meghátrálást nem ismerő, kitűnő szervező éppen a sport terén hasznosította adottságait, ahhoz kétségtelenül hozzájárult a századvégi politikai konstelláció. Mint tudjuk a történelemből, a poroszok győzelmével ért véget a századvégi francia–porosz háború. A békeszerződés, melyben a győztes poroszok diktáltak, megfosztotta Franciaországot az állandó hadsereg fenntartásának jogától. Nehéz idők következtek. Egy nemzet töprengett azon, hogy megoldást találjon ifjúsága szervezett foglalkoztatására. Katonaképzés nem jöhetett szóba, s akkor maradt a testnevelés és a sport.
Munkához láttak. Két egyesületet alapítottak: a Liqu Nationale de l’Education Phisique-et és az Union des Sociétes Francaises des Sports Athletiques-et. Mindkettő célja: a testnevelés minél szélesebb körben történő népszerűsítése.
Döntő fordulat állt be 1889-ben, amikor Coubertin bárót megbízták az egyetemes testnevelés elterjedési módozatának tanulmányozásával. A derék báró kérdőíveket küldött szét a nagyvilágba, adatokat gyűjtött, nevelési rendszereket (például az angolt ott, a helyszínen) tanulmányozott. A beérkezett válaszokból, az Angliában szerzett tapasztalataiból két dolog ragadta meg figyelmét: a sportágak egymás közötti harca és az egyre fokozottabban üzletiesedő szellem.
E két vonalon kellett tehát cselekedni. Ki kellett békíteni a viszálykodó sportágakat, aztán egy közös cél felé kanalizálni a törekvéseket. Ekkor született meg az ötlete: háborúk helyett világversenyeket kell rendezni.
Honfitársainak tetszett az ötlet – mi mást tehettek volna, ha már katonaeszüket nem használhatták? –, s ez felbátorította a bárót arra, hogy elinduljon európai útjára, és azon sorra megnyerje ötletének befolyásos barátait. Ezen út eredményeire alapozva otthon, Párizsban 1892. november 25-én a Sorbonne aulájában Renaissance Olympique címmel előadást tartott. A nagy érdeklődéssel követett előadását ezekkel a szavakkal zárta: "Vigyünk külföldre evezősöket, vívókat, futókat, és íme, szabad forgalmat indítunk meg, amelynek segítségével a vén Európa vérkeringésébe belevisszük a béke gondolatát. Ez bátorít fel engem arra, hogy az önök segítségével, a mai idők követelményeinek megfelelően átalakítva, javasolhassam az olimpiai játékok felújításának gondolatát."
Az előadás résztvevői az olimpiai eszme híveiként távoztak. Az első csatát tehát megnyerte a báró, na de hátravolt még egy ütközet, most már a hivatalos kormányzati körökkel. Coubertin báró és baráti köre – melynek oszlopos tagja volt a magyar Kemény Ferenc – ezt az ütközetet is megnyerte. 1894. június 16-án összeülhetett a sportbarátok köre, mely tulajdonképpen nem más, mint az első nemzetközi olimpiai kongresszus. A kerek egy hétig tartó tanácskozás végén, 1894. június 23-án kimondták: "A testnevelés ápolása, fejlesztése és a népek ilyen irányú barátságos érintkezésének előmozdítása érdekében minden negyedik évben a hellén olimpia mintájára nagy játékokat rendeznek, amelyre az összes kultúrnépet meghívják."
És mindjárt pontokba is foglalták a nemzetközi olimpiai játékok célját. Íme ezek:
1. A nemzetközi kongresszusnak és az egyes országoknak erkölcsi érdeke, hogy az olimpiai játékok modern köntösben ugyan, de a régi formák lehető betartásával, nemzetközi alapon életre keljenek.
2. Minden egyes ország sportegyesületét fel kell hívni a részvételre, mégpedig úgy, hogy minden ország csak a saját állampolgáraival képviseltetheti magát. Az olimpiai játékok előtt rendezzenek az egyes országok próba- és előversenyeket, hogy az országot csak legjobbjaik képviselhessék a nemzetközi olimpiai játékokon.
3. A nemzetközi olimpiai játékokon a különböző sportágak közül a következők szerepeljenek:
a) a tulajdonképpeni atlétikai sportok (futószámok, ugrószámok, diszkoszvetés, súlyemelés stb.)
b) a vízi sportok (vitorlázás, evezés, úszás)
c) korcsolyázás, vívás, birkózás és ökölvívás, lósport, céllövés, torna, kerékpár.
4. A vívás kivételével csak amatőr indulhat az olimpiai versenyeken, akiknek pedig a sport a hivatásuk (professzionisták), azok a versenyeken nem vehetnek részt.
Az évek során sokat vitatott "amatőr paragrafus" imigyen fogalmazódott meg: "Kizáratnak a versenyből mindazok, akik a sportot hivatásszerűen űzik, illetve azok, akik a sportolásért pénzdíjat fogadnak el, vagy a múltban elfogadtak. Éppen ezért a nemzetközi olimpiai játékokon sohasem szabad pénzdíjat kitűzni, csak tiszteletdíjat."
5. Az olimpiai játékok rendezését vállaló bizottságnak joga van azt a versenyzőt kizárni a játékokon való részvételből, aki valaha is az olimpiai eszme, illetve a modern olimpiai játékok eszméje ellen vétett.
6. Az atlétikai sportok résztvevői számára egy fő bajnokságot kell rendezni pentatlon név alatt.
Az első újkori olimpia rendezésével az ókori olimpiák bölcsőjét, hazáját, Görögországot bízták meg. Az időpont: 1896. A helyszín: Athén.
Coubertin javaslatára egy állandó szervezetet hoztak létre, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, melynek feladata a játékok sikerének biztosítása. A NOB első elnöke a görög Demetriosz Vikelasz, titkára Pierre de Coubertin, tagjai: Ernest Callot (Franciaország), Alekszandr Dmitrevics Butovszkij (Oroszország), Viktor Gustav Balck (Svédország), William Milligan Sloane (Egyesült Államok), Jiri Guth-Jarkovsky (Csehország), dr. Kemény Ferenc (Magyarország), Lord Ampthill (Anglia), C. Herbert (Anglia), J. B. Zubiaur (Argentína), Leonard A. Cuff (Új-Zéland), Lucchesi Palli (Olaszország), Maxime de Bousies (Belgium) és Carafa, Andria hercege (Olaszország). 1895-ben Coubertin közbenjárására bekerül a NOB-tagok közé a német Willibald Gebhardt is.
A szervezet székhelye Párizs. 1915. április 10-én aztán a székhely átkerült Lausanne-ba.
1896. április 5.
Egy szomorkás, felhős, esőre hajló szerdai napon tizenkét nemzet fiainak jelenlétében György görög király megnyitotta az első újkori olimpiát. Felcsendültek Szamarasz olimpiai himnuszának akkordjai, ágyúk dördültek, békegalambok röppentek a magasba, hogy hírül vigyék a nagyvilágba: 1503 évi tetszhalál után feléledt az olimpia.
Említettük az olimpiai himnuszt, de azt nem mondtuk el, hogy szövegét Szamarasz Szpirosz írta, zenéjét Kosztisz Palamasz szerezte. És akkor hadd menjünk tovább, mondjuk el, hogy az olimpiai zászlót 1914. június 20-án a NOB párizsi ülésén maga Coubertin mutatta be. A fehér színű zászlónak szegélye nincs, közepén a jelvény, az ugyancsak 1914-től hivatalossá lett, egymásba fonódó öt színes karika – kék, sárga, fekete, zöld, piros – mint az öt világrész egyesülésének jelképe. A játékok jelmondata – Citius, altius, fortius (azaz gyorsabban, magassabbra, erősebben) – a francia pedagógus, Henri Didonnak a versenyek célját kifejező hármas gondolata. Az olimpiai láng, melyet Olümpia szent ligetében, Héra temploma mellett gyújtanak meg, és stafétában visznek a játékok helyszínére, 1936 óta ragyogja be a világ legnagyobb, legnemesebb rendezvényét. Az 1936-os berlini olimpia megnyitójának előestéjén Olümpiából érkező lángot ezekkel a szavakkal hívták a Lustgarten emelvényéről: "Jöjj, szent láng! Világolj, melegíts, és ne aludj ki soha!"
A megnyitó egyik felemelő mozzanata a versenyzők eskütétele. Az eskü szövege: "Esküszünk, hogy az olimpiai játékokon becsületes versenyzőkként veszünk részt, megtartjuk a játékok szabályait, és lovagias szellemben versenyzünk országunk becsületéért és a sport dicsőségéért." És hasonlóan esküsznek a bírók, játékvezetők is.
1928-tól a játékok műsorának összeállításánál megszűnt az ötletszerűség, és követték a NOB által elismert olimpiai sportágak műsorra tűzését. A hivatalos műsort a rendezők időben elkészítik, és két évvel a játékok előtt a NOB elé terjesztik jóváhagyás végett. A sportágak és versenyszámok időről időre változhatnak, a program pedig bővülhet, na de ez majd kiderül a továbbiakban, amikor részletesen foglalkozunk az olimpiai játékok eseményeivel, győzteseivel.
Az olimpia játékok győzteseit aranyéremmel jutalmazzák (a második helyezett ezüst-, a harmadik bronzérmet kap), és díszoklevéllel. Az aranyéremnek legalább hat gramm aranyat kell tartalmaznia. A játékok valamennyi részt vevő versenyzője részvételi érmet és oklevelet kap. A dobogósok tiszteletére árbocra vonják nemzetük lobogóját, a győztes tiszteletére pedig eljátsszák hazája himnuszát.
(folytatjuk)
