Csipetnyi múlt, maroknyi jelen
A XIV. század elején a Kászon-patak és a Torja vize összeömlésénél szabad besenyők laktak, akik a székelyekkel egy zászló alatt harcoltak, és mint különleges népet a hatalmas Aporok telepíttették ide, erőszakkal jobbágyaikká tették. A terület, mint főúri birtok, Felső-Fehér vármegyéhez tartozott, s csak 1876 után kebelezte be a frissen alakuló Háromszék vármegye. Coroi Artúr (1948–2010) egyik dolgozatában olvastuk, hogy "a Karatna-patak völgyében, mely határos Kézdikővár, az egykori Peselnek térségével, besenyők laktak, ezt bizonyítják az okleveleken kívül az ásatások eredményei is". Hogy adatai hitelesek, mi sem bizonyítja jobban, mint maga a tény, hogy a régi települést – Peselneket – Zsigmond magyar király adományozta az Aporoknak.
Nehéz ma már megállapítani, hogy az itt maradt és eléggé makacs, "keményfejű" szent­földi székelyek mit örökölhettek a besenyő elődöktől, de bizonyára az egykori bicskázásokról és zajos verekedésekről ismert eleikben a besenyő vér dolgozott, akik, mint láttuk, nagyon is keleti népek voltak. Mondanunk sem kell, nem ennek kutatásáért érkeztünk a XX. század elejétől Kézdikő­várnak nevezett faluba. A mai Kővár, a besenyők maradékainak mindennapi életére vagyunk kíváncsiak. Nem ismeretlen az itteniek számára a besenyő eredet, ám ezt az időközben megjelent írásokból-könyvekből tudják, hiszen nehezen hihető, hogy a XII–XIII. századtól eredetre vonatkozó szájhagyomány máig fennmaradhatott volna.
Kellemes meglepetés éri azt, aki rég nem járt a faluban. A községközponttal, Kézdi­szent­lélekkel korszerű út köti össze. Az év végén padkával szélesíttette a megyei útügy, hogy könnyebb legyen rajta a közlekedés. Látoga­tásunk idején az Elco Rt. kézdivásárhelyi csoportjai a főút mentén cserélték az elektromos vezetékrendszert, a villanyórákat a lakóházak külső falára szerelték. Lépten-nyomon látni a lepergett 21 esztendő nyomait: kijavított régi és új lakóházak, rendezett porták sorakoznak. A legnagyobb meglepetést a település bejáratánál emelkedő kultúrotthon kívül-belül új köntösbe öltöztetett épü­lete okozta. Volt alkalmunk látni rozzant állapotában évekkel ezelőtt. Baróti Balázs al­polgármester és Kelemen Attila falufelelős és tanácstag társaságában szemléztük az épü­letbelsőt. Minden vadonatúj. Megnagyobbo­dott a terem, új a színpad, a belső falakat Tódor Előd kortárs falfreskói díszítik. Kor­szerű a mellékhelyiség: konyha, öltöző, kézmosók, csak a függöny hiányzik a színpadról, s néhány tucatnyi szék. Mindez a község önerejéből, helyi költségvetésből újult meg.
– Lesz az is, bízom benne – mondta Kelemen. – Már szóltam Balogh Tibor polgármesternek, és ígéretet kaptam erre. Szavát be szokta tartani.
A falubeliek szerint az utóbbi években előre lépett a falu. A nyáron négyes ünnepet ültek: a művelődési ház avatóját, a falu búcsúját és falunapot, meg a Heves megyei Visontával kötött testvértelepülési kapcsolatot. Kelemen Attila amolyan kultúrigazgató-féle is, újságolta, hogy február 11-én kosarasbált tartanak a felújított épületben.
– Pályáztunk a kővári bekötőút felső, 1 km hosszú szakaszának újraaszfaltozására és az önálló vízhálózatra. Ez az infrastruktúrafejlesztés folytatását jelentené – sorolta az előttük álló feladatokat Baróti Balázs alpolgármester.
– Mi maradt meg a kővári emberben a bicskás-verekedő régi szokásból? – kérdeztük a falufelelőst.
– Szinte semmi. Tudnak vigadni-mulatni a mi fiataljaink kulturáltan is, nem mondhatnánk, hogy jellemző ez már reánk. Visontával való kapcsolatunknak nagyon örvendünk. Méltányolható, hogy utóbb 54 visontai vendéget el tudtunk szállásolni családoknál a faluban. Könnyen kialakultak a baráti kapcsolatok. Most rajtunk a sor, május elsején egy csoport kővárival megyünk látogatóba a mienknél sokkal gazdagabb településre, ahol ugyanolyan vendégszeretőek az emberek, mint mifelénk. A lignittel fűtött Mátrai hőerőműről is híres, meg kitűnő bor- és szőlőtermelő vidék.
Kézdikővárnak is van, amivel dicsekednie, ha jönnek az anyaországiak. Falutörténete, festői környezetben álló erődített temploma, a gyógyvízként használható Büdöskút, a még fennmaradt népszokások – és nem utolsósorban pálinkafőzdéje. Emlegetik a Szentföldön, hogy párját ritkítja a kővári kisüsti! Ha a Fennvaló élét veszi a fagyos Nemere szélnek, ha nem bántja a gyümölcsfák virágait, akkor a "mondóvíz" egyfajta valuta, jövedelem azoknak a családoknak, ahol vékony a háziasszony bukszája, ahol még a tejpénz is életmentő. Izsák Áron pálinkafőzdéje korszerűnek mondható. Minket a tavalyi nedűből kínált. "Ebben az évben még nem főztem – mondta. – Kevés a cefre. Az almának még igen korán van. Bevárjuk, hogy sorakozzanak a jelentkezők, s akkor fűtünk be a kazán alá."

Tűz és kő
Kővár új nevét (mert a régivel ironizáltak) nagyon okosan és szellemesen választották meg a korabeliek, mert kőből való vár ugyan sehol nem emelkedik a közelében, azonban a legtöbb ház telkét a vékonypados kárpáti homokkőből könnyűszerrel felrakott, magas, többnyire körkörösen, félkörben kialakított kőkerítések ölelik körül, s valóban egy-egy kis vár benyomását keltik. A település képét két kis zöldövezet szépíti a kultúrotthon előterében és a falu I–VIII. osztályos iskolájának udvarán. Kevésbé kellemes látvány, egyenesen elrettentő azonban a falu szívében a szocreál szövetkezeti üzletház, mely a Federalcoop tulajdona, s amelynek külsején sürgősen változtatni kellene! A falukapuban két út áll az érkező előtt: egyik a polgári település szíve, a másik a templom felé irányul. A két út öleli közre azt a parkocskát, ahol a templom védőszentjének, Szent Lőrinc diakónusnak állított emléket a községi önkormányzat.
– Szentléleken Szent István királyunknak, Szárazpatakon a régi rendszer áldozatának, Ópra Benedeknek állíttattunk emléket – mondta Baróti Balázs –, rendjén volt, hogy Kővár is részesüljön ilyen vendégforgalmi értékben és látványosságban. Winkler Imre kézdiszentkereszti (pojáni) tehetséges ezermester alkotása, mutatós pojáni homokkőből.
A helybeliek jól ismerik a védőszent legendáját, tudják, hogy lángokban lelt halálával vált vértanúvá. Képe ott a templom főoltárán, szobra kezében kereszttel és lángok között ábrázolja. Vannak országok, ahol az augusztusi csillaghullásokat Szent Lőrinc könnyeinek hívják.
Drócsa László plébános éppen tizedik esztendeje pásztorolja a kőváriak lelkét. Régi szokás szerint vízkereszt napján indult az újesztendei házszentelésre. Készségesen hallgattuk mondanivalóját, mert a pap bácsi gondja a mi gondunk is – jegyezték meg a helybeliek.
– 2012-ben fel akarjuk újítani a kántori lakás tetőzetét, új kerítéssel vesszük majd körül a ravatalozóházat, templomunk ablakait szándékozunk kicserélni – mondotta Drócsa László. – Mindez bizony áldozatvállalás révén sikerülhet, de él a remény, hisz az idei házszentelés alatt is megmutatkozott, hogy a hívek ragaszkodnak egyházukhoz, áldozatra is képesek. Az idei esztendőre minden 18. évet betöltött személy 45 lejt adományozott a fenntartási költségekre, és még 15 lejt a kántori lakás tetőzetének felújítására. Egyházközségünk régi múltjáról a Faluhely mélyében hallgató romok tudnának mesélni. Ott találták meg ugyanis Kővár régi román kori templomának alapjait. Rendezni szeretnénk az emlékhelyet, s oda illő emléket is állítanánk – fejezte be Drócsa plébános.
Kőváron hangosan köszöntek ránk az emberek, a népes cigányság is, amelynek egy része elképesztő nyomorúságban él, ők teszik ki a szociális segélyben részesülők többségét. Velük végeztették az aprómunkát a kultúrház főjavításánál.
Szekrény Annamária önkormányzati alkalmazott éppen szociális felmérést végzett a cigányság körében. A kötelező munkát kerülik – mondta –, a szociális segélyért hadakoznak.
A közéletben nem okoznak galibákat – tudtuk meg az alpolgármestertől. Az erdőnket nem tolvajolják – szólt közbe Kiss Gáspár, a helybeli Alpin Közbirtokosság erdőgazdája. A mezőt azonban olykor megdézsmálják – folytatta az alpolgármester. Sajnos, határpásztorunk nincsen. Senki sem vállalja ezt a vesződséges feladatot. Mi nyilvántartjuk a bejelentett panaszokat, kivizsgáljuk, és kirójuk a bírságot.
Sokkal szigorúbban jártak el régebbi századokban az erdőt-mezőt dézsmálókkal szemben. A XVIII. századból fennmaradt kővári falutörvények célja a szántóhatár, a közös erdő és legelő megoltalmazása volt. "A határbíróság és határpásztorság felelős tisztségnek számított" – írja Cserey Zoltán történész. A határpásztorok élén a határbíró állott, akik határbérért végezték nehéz, nappalt s éjt betöltő munkájukat. A közösség a lelkiismeretes tevékenységet megkövetelte tőlük, hiszen ha a kárnak okát nem adták, nekik kellett azt megtéríteniük. Mindenkor egy nemesember tartozott fő erdő- és határbíróságot viselni, munkáját nyolc parasztember határpásztori minőségben segítette. A határbíró, ha a helyzet megkövetelte, segítséget kérhetett a falu népétől az erőszakoskodókkal szemben. Peselneken a tilalmas erdőből építésre vinni csak az erdőbíró hírével és csakis a kidőlt, földön heverő fákból lehetett. A szénégetőket, a seprűkötőket, a juhokat és kecskéket kitiltották abból az erdőből.