Pedig az sem érdektelen dolog. Hányszor látjuk őket, amint itt az országházban hazabeszélnek. Megkóstolom már egyszer, gondoltam magamban, hogy milyen íze van annak, mikor otthonról idebeszélnek.
S így lőn, hogy fogtam magamnak egy képviselőt, s vele mentem a kerületébe. Természetesen mameluk képviselőről van szó, mert az ellenzéki embernek elég egész ellenzéki korára egy oráció. Olyan az, ha egyet összekomponál, mint egy amulett; mindenre jó, mindenre használ neki. El lehet mondani lagzin, keresztelőn, országházban, beszámolóasztal előtt, disznótoron, mindenütt egyformán hat. Az ellenzéki ember nadrágszíja mindig egy ugyanazon likra van bekapcsolva.
Meg sem nevezem az illető tisztelt útitársamat, csak a kerületéről jegyzem meg, hogy ott kezdődik, ahol a vasút végződik, az ezüst vizű Olt mellett, közel az ország széléhez. Tiszta székelyek lakják. Olyan velök az ország térképe, mint a székely vászon, hogy közel a szélekhez piros csík van beleszőve.
Hanem ugyancsak messze estek az én székelyeim nagy Magyarországtól. Az ember el sem hiszi, hogy ők voltak ebben az országban legelőbb; úgy néz ki a dolog, mintha elkésve jöttek volna, azért jutott nekik olyan kis darabka a mappán. S azt is örökösen vérrel kellett öntözni. Azért látszik nekem piros csíknak az a hely, ahol laknak.
Elmarad mögöttünk egy nagy lompos oláh terület a hírhedett Balázsfalvával, azután egy gyönyörű tájék következik, a szászoké, búbos sajátszerű templomaikkal s a középkorias Segesvárral. Mindenik nép rányomta a saját karakterét még az anyaföldre is, mely élteti őket, de az anyaföld nem nyomta rá a típusát mostoha, gonosz gyermekeire.
Ej, mi közöm nekem az oláhhoz és a szászhoz, minek bosszankodjam én most a gőzparipára, mely az ő vidékükön végigprüszköl? – Vasúton nem mehettem a székelyekhez, felöltöm hát a bűvös bocskort (úgyis az a leggyorsabb közlekedési eszköz a székely népmesékben), s hipp-hopp, ott vagyok, ahova a szívem húzott, a szép Háromszéken.
Hosszadalmas volna benyomásaimat apróra leírni, mert ki ne ismerné a székelyeket, ha másképp nem, szóbeszéd után. A legvitézebb, legkedvesebb népfajt, melynek asszonyait tündéreknek képzeljük, férfiait pedig délceg, daliás alakoknak.
S habár a valóság lefarag valamit a termetekről, mert többnyire zömök, tagbaszakadt legények a székelyek, szikárak és korán vénülők az asszonyok: mihelyt elhagyjuk őket, azonnal megint leteperi a valóságot a régi nimbusz, mellyel minden magyar embernek a lelke mintegy meg van rakodva a székely dicsőség nyomása alatt, s megnőnek a székely férfiak a fantáziában újra daliáknak, s a székely asszonyok Vénuszoknak.
Nyájas, de bús őszi napfény önti el a vidéket. A "szép mező" hóharmatos füvein mintha valami borongós árnyék feküdnék. A hatalmas havasok zordonul tekintenek alá messziről fehér ormaikkal. Panaszos zúgás hallik az előpataki erdőből, s lágyan, szelíden hömpölyög el Illyefalva mellett az Olt.
A vidék tele van rakva népes falvakkal. A templomok majd mindenütt dombokra vannak építve, középkori erődítvényekkel körülvéve. Mind egy-egy vár volt. Nem kell ide kalauz, aki a csatatereket mutogassa. Az volna itt a nagy historikus, aki olyan helyet mutatna, hol csata nem volt. Ahol ez a szép gyep nő a templomok körül, ott mindenütt vér folyt valamikor. Az ódon templomfalakon többnyire ott áll az evangyéliumból vett felirat: "Ez a hely az isten háza, az imádkozás háza." Pedig írhatnának oda egyebet is. Imádkoztak itt eleget a karddal is, nemcsak az imádságos könyvből.
Egy székely falut, Árkost, körülményesebben megnéztem. A székelyek igen tisztán laknak, s mondhatni, némi fényűzéssel a magyarországi parasztokhoz képest. Minden székely házban két szoba van, az egyik csinosabb, ahol a vendéget fogadják, a másik, ahol laknak. Hétköznap délután lévén az idő, egyetlen férfit sem találtunk a faluban, mind kint dolgozott a mezőkön, de a falakon függő szerszámok mutatták, hogy egyébbel is kénytelenek foglalkozni, nemcsak a mezőgazdasággal. Az asszonyok sem elégednek itt be pusztán a háztartás vezetésével és a gyermekneveléssel, ott a szövőszék s egyéb női foglalkozáshoz szükséges kellékek minden házban. A székely szobák díszét többnyire cseréptálak és női kézimunkák képezik, mondhatni, meglepő ízléssel. Az üveges almáriom és a nagy, zöld cserép búboskandalló a tűzhely fölött éppoly elmaradhatatlan a székely lakásban, mint a kapukon középen egy kuglibábszerű cifrázat, melyet ők "kopjá"-nak neveznek.
Székely dialektus nincs, csak némely szavakat ejtenek ki elütően, s az "o" betűt úgy hangoztatják, hogy abban az "a" betű is benne látszik lenni; eredetiségüket a sajátszerű kiszólásaik teszik.
Ideírok például, de nem – mint a népszokásgyűjtők szokták – egy összekeresett, hanem egy egészen hű diskurzust. Az egyik székely udvaron megszólítottam egy kis leánykát.
– Hogy hívják magát?
– Veres Anna, szolgálója az úrnak.
– Ki van itthon, kis lányocskám?
– Mü ketten vagyunk itthan az anyámmal, instálam.
A székely menyecske (NB a menyecske itt nem jót jelent) kijött erre, s nyájasan, kedves, finom mosollyal vezetett be a szobába, elénk rakva felülmúlhatatlan szívességgel, amije volt.
– Hol az ura? – kérdeztük.
– Nem beszéllettem véle reggel óta. Nyilván bément, instálam, Szentgyörgyre. Csutlik-botlik a szegény emberem, csak az álmát látom heteken át.
A szobákat az egész székely földön ilyenkor almaszag árasztja el. Rengeteg almájuk termett, de az ott rohadt el, mert nincs rá piacuk. A legszebb fajú almák és körték teremnek náluk, aminőket Szegeden tíz krajcárjával adnak el a termelők egyenesen a kertből. Itt semmi áruk nincs. A székely gyerekek utcahosszat labdáznak, és hajigálják egymást velök.
Még egy körülmény tűnt fel nekem, hogy majd minden székely házban ott függ a falon Tisza Kálmán arcképe. Hanem az igaz, hogy még – balközépi korából.

A mosogató asszony
De a népkaraktert nem abból szeretem megítélni, amit leírtam. A néprajzi külsőségek csalékonyak. Sokkal jobban tetszett nekem, mikor másnap összegyülekezve láttam Sepsiszentgyörgy református lakosságát a templomban, s megösmertem az igét, mellyel táplálkoznak.
A templomot ma nyitották meg először hosszabb idő óta, mert már nagyon vedlett állapotban lévén, a nyár folytán kitatarozták, kifestették színesre, a szószék is nagy átalakuláson ment át, s új lilaszín bársonyfüggöny jutott rá, míg az oltárt pótoló asztalkát arannyal hímzett halaványrózsaszín selyemtakaró ékesíti.
Mindezen új tárgyaknak nagy híre ment Szentgyörgyön. Kivált a selyemtakaróról és a padmaly cirádáiról keringtek érdeklődést keltő variációk, tehát színültig telt meg az ódon templom, melynek bástyafalai mutatják, hogy nem egyszer állott előtte ellenség, sőt egyszer a század elején maga az isten is ellene fordult a saját házának, s fölháborítá és megindítá alatta a földet, úgyhogy akkor nagy romlásba esék, de a székely hívek, akiket az isten annyi alakban tett próbára, megmutatták, hogy haragjában is hívek hozzá, a földindulás által megrongált templomot fölépítették újra.
Örömsugárzó arccal nézegették a megszépült szent hajlékot, tiszteletes Révai uram (régen nem hallottam ilyen jeles szónokot) prédikációja tárgyául is a templom újra való megnyitását választá, s a könnyezésig hatotta meg híveit; megmagyarázván nekik a szentírásból és a magyar költészetből vett idézetekkel a templom jelentőségét.
A templom az övék, az ő őseik építették, nekik hagyták, hát méltán lágyulhattak el – de nekünk, idegeneknek is édes meleget árasztott a szívünk környékén, mikor Lukács evangelista egy-egy mondása mellett nyomban következett a Vörösmartyé, a Pál apostolé mellett pedig a Kölcsey Ferencé.
...Milyen szépen fonja össze ez a pap a magyar irodalmat a szentírással! Az írókból csinál apostolokat, s az apostolokból... (de már a szegény apostoloknak nem kívánom, hogy magyar írókat csináljon belőlük).
Vége lett a prédikációnak, s ekkor következett egy hosszú lajstrom. A szószékről olvasta fel, kiknek a kegyes adományai tették lehetővé, hogy az Úr háza megszépüljön.
Egy előkelő úrnő ajándékozta a selyem asztalterítőt. Egy másik úrnő ajándékozta a szószék új bársonyát. Egy derék polgár viselte saját költségén az asztalosmunkát.
S így jöttek lefelé a lajstromon a jelentéktelenebb, kisebb adományok.
Míg végre elhangzott az utolsó, a legkisebbik is. "Császár Anna napszámosnő, ki két napig mosogatta meg a padokat és ablakokat, két napi napszámját adományozta."
Hogyan, ez volt a legkisebb adomány?
Hisz ezt kellett volna a legelöl említeni, mert ez volt a mai istentiszteletnek a legszebb pontja.
Ebből okoskodom én ki, hogy a székely nép még ma is olyan erős, olyan nagy, mint valaha volt.
Egy csomó öreges, kopott ruhás anyóka üldögélt hátul az orgona alatt.
Szerettem volna kitalálni, hogy melyik légyen Császár Anna? Mert bizonyosan köztük ült a zsoltárokat énekelve azokban a szépen megmosogatott padokban.
Egész nap a kálvinista tiszteletes beszédjével voltam bételve, mígnem aztán este a szentgyörgyi főtisztelendő plebános úr kerekedett felül.
Csupa keresztények ültünk a bankettnél, csak egyetlen szál zsidó az asztal végén.
Folytak a felköszöntők, melyek mindég azzal kezdődnek: "Uraim, töltsünk poharat!" (Ez a mondat amolyan bevezetésfélének van kigondolva, hogy addig a zaj lecsillapuljon.)
Felköszöntötték a főispánt, a képviselőt, aztán sorba a főembereket, míg végre fölemelkedék főtisztelendő Kovács Simon úr, és felköszöntötte azt az egyetlen zsidót az asztal végén.
Ilyen verseny folyik a Székelyföldön ma is még a protestánsok és katolikusok közt.
Lehetetlen azt kiösmerni, kik a derekabbak.

Mindenféle honvédek
Hát nem is töröm rajta a fejem, hanem átmegyek a hatalmas Császár Bálinthoz, akit Bálint császárnak hínak a székelyföldön.
Őt is csak azért érintem ebben a kis cikkben, mert ő mutatta be nekem a városházán Gyárfás bácsit, a legöregebb honvédet.
Tisztes öregúr, már erősen megderesedett, aki nyugodtan, csendesen kaparász reggeltől estig a papíron a kis acélpennával. Micsoda, hát ilyen kicsinnyé zsugorodott volna össze harminchét év óta az a nagy acél, amely akkor villogott a kezében? Be másféle betűket lehetett azzal írni!
Csak egypár szót váltottam akkor a legöregebb honvéddel, úgyhogy nemsokára az arca is elmosódott emlékemből a sok új ismerős közt. Alig ösmertem rá, midőn másnap a bankett előtt hozzám lépked, egy fürge, fehér hajú aggastyánt hozva karonfogva.
– Nem igaz ám az, uram – mondá –, mintha én volnék a legöregebb honvéd. Ehol vagyon, ni, a legöregebb. Már a forradalomban is ötvenegy éves volt.
– Örülök – feleltem, kérdezősködni kezdve viselt dolgai felől. – Melyik csatában volt, kedves bátyám?
– Bemmel jártam, instálom. Ahol ő nem volt, ott én se voltam.
– Kapott-e sebet?
– Nem olvastam őket. De megvagynak, instálom, a bőrömön.
Egyenes tartású, magas alak volt, két kiálló nagy foggal, még a bokáját is összeütötte, mikor elvált tőlem, a kezemet keményen megszorítva.
De egy óra múlva a bankett közepe táján egyszerre csak betoppant a terembe, egy összetöpörödött alakot tuszkolva maga előtt.
Egyenesen felém tartott, sovány, kicserzett arcán merő mosoly volt.
– Nem igaz ám az – kezdé már az ajtónál a kezével integetve –, nem én vagyok a legöregebb honvéd. Itt van Molnár bácsi. Ez a legöregebb honvéd!
Azzal is beszédbe eredtem. De annak a szaván bajos volt eligazodni. Mert őelőtte már a napóleoni hadjáratok is összefolytak a magyar csatákkal. Azokat hallotta, emezeket csinálta. De az esze már nem úgy járt, hogy külön bírta volna választani őket. Napóleont kergette-e meg, vagy Rabutint? Ki az ördög emlékeznék minden csip-csup históriára?
– Téved maga, bátya... – szóltam közbe néhányszor –, nem lehetett az úgy...
– De bizony... hüm... Vagy hogy mégsem úgy volt – motyogta, a ráncos homlokát simogatva kiaszott, vékony ujjaival –, hogy is csak? Bizony lehetséges, hogy tévedtem. Nem tesz semmit, uram. Majd megkérdezem valami öregebb fickótul.
– Mit? Hát van még öregebb honvéd magánál?
Egykedvűen vont vállat:
– Hát csak tanálkozik, instálom, mindenféle. Soká él a székely, ha hagyják.
– Igaz biz – feleltem –, most már a fiatal honvéd a nagyobb ritkaság.
– Vagyon az is bőven. Amott ülnek ni, a második asztalnál különfélék. Válogathatna még itt őkeme, ha bejönne, s ha még egyszer üzenni akarna.
S hamisan kacsintott a fehér pillás szemeivel ama asztal felé, ahol csupa régi honvédek ültek vidáman, barátságosan koccintgatva. Egy veszekedő, zajos szavukat sem hallani.
Furcsa! Úgy látszik, nem járnak a budapesti honvédgyűlésekre.

A székelyek baja
A székelyek baját két szóval el lehet mondani: kevés a földjük. Azelőtt elég volt, mert a székelyek voltak kevesebben, pusztították őket a folytonos háborúzások.
Nemes faj, harcra termett. Mert a háború nem ártott nekik semmit, de a béke megöli őket.
Pedig jól értenek a béke fegyvereihez is: a földet kitűnően művelik, szorgalmasak, szívósak, az iparűzésben is elöl vannak. Úgy kezelik a fűrészt, kalapácsot és fúrót, mint a kardot. Csak éppen egy fogást vesztettek el a békében.
Mikor nem volt fegyverük vagy puskaporuk hajdanta, hát elvették az ellenségét.
Most, hogy immár földjük nincs elég, szintén az ellenségét kellene elvenni – de már ezt nem tudják.
Nincs meg bennük a terjeszkedési erő, mint ahogy egyáltaljában nincs meg a magyar fajban. A fölösleges székelyek (de hát lehet-e a székelyből valaha fölösleg?) kivándorolnak évről évre a saját szülőföldjükről Moldvába, Oláhországba. Ők mennek, de a szász és oláh nem mozdul. Azazhogy mozdul biz az, éppen az a baj, hogy egyre mozog, de nem kifelé.
A székelyek sok rossz napot éltek, de jót sohasem. Magyarország és Erdély minden vidékének volt oly időszaka, midőn a nemzet bal- és jó szerencsének hullámzásai szerint felüdülhetett kissé, a székelységnek nem volt; mire a nap sugarai odáig eshettek volna, azalatt a nap rendesen lehanyatlott.
Közel két évtizede van már magyar kézben a kormányrúd, de annak a Székelyföldön még mindig csak az árnyéka látszik.
Hogy mit tehet itt a kormány? – fogja kérdezni a magyarországi nyájas olvasó. Ha földjük nincs elég, hát azt ugyan nem hozhat nekik oda a kormány a hóna alatt.
Hanem valamit mégiscsak tehet. A földet pótolja az ipar, a székelyek belátták ezt, s Sepsiszentgyörgy már eddig is, lakosságához aránylag, egyike a legjelentékenyebb iparos városoknak. De ez mind csak kisipar. Sok munka, kevés haszon.
Van nehány oskola, van egy szövőgyár, van egy lakatos tanműhely, ahol a székely ifjú kiképezheti magát, de csak bizonyos fokig, egyszerű kézi munkásnak. Minden intézet mintegy félbehagyottnak látszik. A magasabb kiképeztetésre már nincsenek meg az eszközök. Pedig senkiben sincs annyi talentum, mint a székelyben, a műiparra.
Egy kis jóakarattal könnyen lehetne a székely kisipart szélesebb alapra fektetni. Sőt, egy kis megerőltetéssel tán nagyipart is teremteni. Ha a fiókbankot Brassó helyett Szentgyörgyre tették volna, még egyszer olyan olcsó pénzt kapna a székely iparos, mint most, s ez nagyot lendített volna rajtok.
De a székelynek nincsen szája, amikor kérni kell, sokan aztán azt hiszik, hogy akkor sincs szája, mikor enni kell. – Csak annyit tegyenek értünk Pestről – mondják szerényen –, amennyit a nemzetiségi vidékekért!
Zsírosabb collatiókról, a vércirkulációt erősítő beneficiumokról álmodni se mernek. Hogy a háromszéki székelynek valaha vasútja legyen, arról nem is képzelődik, tudja ő azt, hogy ővele keveset gondolnak, mert hiszen őróla tudvalevő, hogy ingyen is magyar marad.
Ha kér, legfeljebb oskolát kér, olyasmit, amiért mások nemigen törik magokat. De még oskolát sem kap elegendőt.
Hanem eljöhet majd (bár ne jöjjön) az az idő, amikor megsiratjuk mi azt, hogy mikor iskolát kért, nem adtunk neki tetejébe még vasutat is.

(1885)