A marhahústermelés minden formája közül a legjobbnak és a legolcsóbbnak a legelőn tartás bizonyult. A gyakorlat alapján pedig természetesen arra kell törekednünk, hogy a legeltetési időszakot minél hosszabbra nyújtsuk. A fejlett húsmarhatartó országokban már az egész éven át tartó legeltetés technológiáját is alkalmazzák (erről következő írásunkban). A gyepre alapozott szarvasmarhatartás alapja, hogy az olcsó fűtermés legalább 70 százalékát maga az állat ,,takarítja be". A fehérjében dús legelőfű mellett tetszés szerint cellulózban dús takarmányszalma adagolható. Ez a módszer 20—25 százalékkal csökkenti a legelt fű mennyiségét a kondíció és a termelés csökkenése nélkül. A gyephasznosítás számát (ugyanazon parcellán történő legeltetések) az év folyamán a fűtermés színvonala és a gyephasznosítás módja határozza meg. A rendszeresen művelt és trágyázott gyepek növényzete évenként többször hasznosítható. Azonban meg kell különböztetnünk a magas és a hasznosításra érett növényzetet. A magas növényzet nagy fehérjetartalma ellenére is csak akkor hasznosítható eredményesen, ha kellő rostot is tartalmaz, különben a fehérje emésztése nem lesz megfelelő. A legelő csak akkor érett hasznosításra, ha kétszer annyi rostot tartalmaz, mint fehérjét, ezért nálunk a gyenge, extenzív gyepeket általában évente kétszer hasznosíthatjuk, a jobb, közepes fűtermést adó gyepek pedig háromszor legeltethetők.

A húsmarhatartás szakirodalma a gyepeket két csoportba minősíti: termelő és létfenntartó legelők. Termelő a legelő, ha a jószág 50 négyzetméteren belül megtalálja a napi szükségletét, számításba véve, hogy a felnőtt állat súlyának kb. 10 százalékának megfelelő füvet fogyaszt el naponta. Létfenntartó gyepről akkor beszélünk, amikor az állat 50 és 100 négyzetméter között találja meg a napi szükségletet. Azt is tudnunk kell viszont, hogy ha még nagyobb területet kell az állatnak bejárnia, inkább koplal, így a termelési eredmény is csökken. Az állatok egyenletes termelésének alapja az egyenletes takarmányfelvétel, ennek legjobb módja (bár munkaigényes) a napi adagolt legeltetés. Ez azt jelenti, hogy naponként akkora legelőrészt különítünk le, amennyit az állat 24 óra alatt lelegel. Így az állat nem válogat a fűfélék között, és a taposási kár is csökkenthető. Természetesen, biztosítani kell a gyep kellő pihentetését a legeltetés vagy kaszálás után, ezáltal biztosítva a gyepszőnyeg regenerációját.

Köztudottan a gyepnek huszonöt-harminc napra van szüksége, hogy regenerálódhasson, ez az időszak tavasszal, nyár elején rövidebb, az őszi időszakban pedig hosszabb. A gyep újraalakulásának több szakasza van: az első kilenc nap a gyep megerősödésének időszaka, a második kilenc nap az erőteljes növekedésé, a harmadik kilenc nap pedig a tápértékkel való telítődés időszaka. A gyephasznosítás tervezésekor feltétlenül figyelembe kell venni néhány szempontot. Tavasszal az 5 Celsius-fok feletti napi átlag hőmérséklet már láthatóan növeli a füvet, de a legeltetést csak ettől a határnaptól két hétre ajánlatos megkezdeni. Minden esetben ajánlatos a szakaszos legeltetés alkalmazása, legmegfelelőbb pedig a napi adagolású legelő lenne. Ez esetben az állatokat célszerű áthelyezni egy másik szakaszba, mivel másnap reggel az intenzív legelési fázis alatt azokat a gyeprészeket, növényeket is elfogyasztják, amelyeket előző nap otthagytak. Egy másik fontos szempont annak ismerete, hogy a szarvasmarha akkor sem legel napi kilenc óránál többet, ha éhes marad, ezért a tervezésnél figyelembe kell venni a gyep fűtermelő képességét.

Tekintettel az utóbbi évekre jellemző aszályosabb időjárásra, célszerű a júliusi, augusztusi hónapokban előre kiegészítő takarmányozásról gondoskodni. A legelőrészeket célszerű 10—20 hektáros méretűre kialakítani, gondoskodva a fix kerítésről vagy a villanypásztoros megoldásról. Habár mifelénk még nem megszokott, a fejlettebb mezőgazdaságú országokban a legeltetés céljára mesterséges gyepeket telepítenek. Ott a nagyobb tömeget adó és külterjes viszonyokat jól tűrő növényeket is telepítenek legelőnek. Fontos szempont, hogy a vetett takarmányfüvek hosszas életűek — legalább hat-tíz évesek — legyenek. A növényeket tisztán vagy három-négy fajtájú keverékből vetik. Olyan fajtákat tesznek a keverékbe, amelyek a növényi versengést jól bírják, így ezt figyelembe véve a pázsitfűfélék közül a rozsnokot, a csomós ebírt, a csenkeszeket, az angolperjét használják.