Nem olvastam még az interneten keringő, hasonló gondolatokat tartalmazó írásokat, amikor a tudatalattimból mint vízből kiugró lezárt üres palack bukkant, ugrott elő egy évszám: 1956.
Akkor még – esküvőn épp csak túl – szüleim gondolatában sem léteztem talán, így a magyar történelem eme szomorú, mégis felemelő, dicső korszakáról csak családi suttogásokból értesültem előbb, s utóbbi ez irányú valós ismereteimet sem igazán hivatalos forrásokból szereztem. Most mégis ez az évszám jutott azonnal eszembe, amikor a Magyarország elleni összehangolt pénzügyi-gazdasági támadással találkoztam.
Egy közismert író-politikus hasonló elmélkedéseket tett közzé. Szerinte – és bizony ezzel egyet lehet érteni – egykoron a tankok kellettek leveretésünkhöz, mára megteszik ugyanezt a bankok, a globalizált tőke. Joggal kérdezhetnénk, hogy mit számítunk mi, magyarok – piciny pontjai a világnak –, ki a bánatot érdekelhet, ha felemeljük hangunkat, ne adj’ isten, a fejünk? Nos, méretünket tekintve valóban akár senkik is lehetnénk, de a példa, amit mutattunk, a szembeszegülés, amit megmerészeltünk próbálni, nem hagyható megtorlás nélkül. Nem, mert példánk ragadós lehet, és ezen felbátorodva mások is bátorságot meríthetnek ebből, s omolhat a jól kiépített szivattyú és uralmi rendszer, mely világunkat mozgatja. Magyarország, annak kormánya magyar mert lenni, és felvállalta a kereszténység értékeit. Szembefordult a liberalizmussal. Megbocsáthatatlan bűn. Le a diktátorral, le a nacionalista kormánnyal, ugatják a bércsahosok minden nyelven. Ha ott maradunk, ahová minket szántak, végünk. Ha szembemegyünk a széllel, csatát veszíthetünk – úgy tűnik, talán most is ez történik –, de a küzdelem még tart, és messze a vége.
Új világrend kialakulásáról beszélünk nap mint nap, és gyökeres spirituális váltásról, s lehet, ismét mi, magyarok vagyunk az első pofonokat kapó előharcosai egy értékeit sokkal jobban megbecsülő és beosztó világnak, a hithez való visszatérésnek. Most azonban időt kell nyerni és erőt gyűjteni, azaz tárgyalni kell. Ha volt nehéz helyzetben magyar miniszterelnök, akkor ez az, hisz épp saját nemzetének jövőjével zsarolják. S e zsarolás kitűnő eszköze a mesterségesen létrehozott és fenntartott "válság".
Mindezekért most nekünk, a civil társadalom felelős tagjainak együtt kell átvennünk a cselekvést és az igaz szó kimondását. Egymás közt, a médiában és – ha kell – az utcán is, mintegy levéve a terhet a sarokba szorított vezetőink válláról. Választáskor elég volt a megjelenők kétharmada ahhoz, hogy végre valami változás elindulhasson. Most a magyar társadalom határok nélküli kétharmada is kellhet a sikerhez, a megmaradáshoz. Csak rá kell ébreszteni mindazokat, akik ennek nincsenek még tudatában. Most épp ez az egyik legfontosabb dolgunk. A képünkbe vágták a bűzös mosogatórongyot. Kellemetlen, de nem baj. Ez lehet az ébredésünk kezdetének elindítója. Sok mindent el lehet velünk művelni. Egy darabig. Az elég volt ideje most jött el. Most tényleg azonnal kitűnik, kire lehet számítani, s "kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete"! Magunkra találásunk mellett a körülöttünk, közöttünk élő neoparaziták napvilágra hozása is feladatunk. Oldalaktól függetlenül.
Székely János Esztergom-budapesti segédpüspök szavaival zárom e sorokat: "Szerte a világban össztűz alá vették hazánkat. Mi ennek a gyűlöletnek az oka? A valódi ok az, hogy hazánk olyan alapvető emberi értékek mellé állt oda, melyeket ma sokan lerombolni szeretnének."
