A halláskárosodás nagy hatással volt Beethoven zenéjének alakulására: az állapot előrehaladtával ugyanis a magas hangok egyre inkább háttérbe szorultak a szerzeményeiben, majd amikor már teljes egészében a belső hallására támaszkodott, ismét visszatértek – állapították meg holland szakemberek.
A British Medical Journal (BMJ) folyóiratban közölt tanulmány készítői Beethoven vonósnégyeseit vonták alapos elemzés alá. A hollandiai Leiden városában működő Metabolomikai Központ három szakembere négy csoportba osztotta a szerzeményeket a korai évektől (1798–1800) egészen a késői korszakig (1824–1826) – olvasható a Discovery News (http://news.discovery.com) internetes oldalon.
A vizsgálat során azt nézték meg, hogy a darabok első tételeinek első hegedűrészeiben hány magas G – vagyis 1568 hertz feletti – hang van. A halláskárosodás előrehaladtával a magas hangok egyre jobban a háttérbe szorultak a szerzeményekben. Ennek ellensúlyozásaként Beethoven több közép- és alacsony frekvenciájú hangot használt, amelyeket jobban hallott előadás közben. A később született vonósnégyeseknél – amelyeket már teljesen süketen írt – azonban ismét visszatértek a magasabb hangok. "Ahogy megtanult teljesen a belső hallására támaszkodni, már nem volt szüksége rá, hogy olyan zenét írjon, amelyet valóban hallott előadás közben. Lassan teljes egészében átadta magát a belső zenei világának, és egyúttal visszanyúlt a régi zeneszerzői módszereihez" – állapították meg a szakemberek.
Beethoven 1801-ben, harmincéves korában említette először, hogy nem hallja rendesen a hangszerek és az emberi hang magas hangjait. Tizenegy évvel később az embereknek kiabálniuk kellett, ha meg akarták értetni magukat a zeneszerzővel. 1818-tól Beethoven jegyzetfüzetek segítségével kezdett kommunikálni, az 1827-ben bekövetkezett halála előtti években pedig már teljesen elvesztette a hallását.
