Tépi a szél a kertben a fákat,
szaggatja, töri a száraz ágat:

könnyű hófelhők lengnek az égen,
a kút vödrének jeges vizében.

Kipirul az arcod, hideg kezed
ahogy kezemben melengeted:

dideregve és némává váltan
ülünk ketten az üres lakásban.

Felállsz aztán, és teszel a tűzre,
s mint mikor a fény belülről tűz be,

lobban a láng, s egy szikra kipattan,
ahogy nyitod, s csukod azt a katlant.

Tán jobb lett volna, ha akkor vége,
de ott vágtunk csak a kezdetébe,

jobb, ha felállsz, s a villanyt leoltod,
s maradnak belül azok a foltok.

Aztán a lerobbant helyi járat
szürkéskék füstje maradt utánad,

ahogy a busz lassan zötyögött el,
s mentél a busszal, s a közönyöddel.

Aztán a szél még jobban a fákat,
kihunyt a tűz is, hideg a házad.

Már nem kéne semmi, csak az a nap,
egyetlen egy hely még a nap alatt,

s egy ház, s egy függöny, ahogy lebeg,
s hogy olyan hideg mind a két kezed.

Sehova nem megyek, hova tartok,
csak jönnek szembe azok az arcok,

szembe, aztán már mögöttem vannak,
leráznám őket, de nem akarlak.

Nem tudom, hol vagy, közöttük járhatsz,
tessék, azt mondják, itt vannak, várnak.

Csak a hangod nem szól, hogy ráznám le?
Leráznám, nem merem, hátha szólsz te.

(A szerzőt Bárka-díjjal tüntették ki.)