Folyik az össztűz Magyarország ellen. A napokban már a csillagokban volt a célba vett, fő gazdasági vagy megsemmisítő eszközként felhasznált forintárfolyam, hiszen így lehet padlóra teríteni egy országot, egy gazdaságot, az ország fizetőképességét.
Egy százalék gyöngülés az adósságállomány – és tulajdonképpen ez is a cél – egyszázalékos növekedését jelenti. Nem ér semmit a pénzed, nyögj még jobban az adóssághalmazban, semmit ne tudj adni a népednek, minden legyen a miénk! Rossz az új alkotmányod, csorbul általa a demokrácia – mondják az olyan jeles demokraták, mint Gyurcsány Ferenc, vagy most a strasbourgi Európa Parlament ülésén Bokros Lajos (a jogállam is Orbánék "szőnyegbombázásától szenved"), Daniel Cohn-Bendit, aki nem is tud másképp véleményt nyilvánítani, mint kiabálva, fuldokolva a gyűlölettől. De mondja Barosso, Olli Rehn, a zöldek, liberálisok, szocialisták, mondja az unió egész tisztségviselő testületének egy része.
Van Európának egy országa, mely szembe mert menni az árral, mint történelme során már annyiszor. Szembe mert menni, hogy feltartóztassa a tatárhadat, a törököt, a Habsburg népirtó kísérletet, a világra ránehezedő kommunizmus kilátástalan reménytelenségét. (Ahhoz, hogy megértsétek a magyar alkotmányt, kellene tanulmányoznotok a magyar történelmet – írta a skót konzervatív lap. És támogatta mindezt szívéből a litván képviselet.) S most is mered ránk a hatalmas száj, "a tátott tőke sárga szája", melynek falánk étvágya szinte hihetetlen. (Mely nem elégszik meg azzal, hogy "mint fészket, üti le a kis falut", már a padlón a magyar, román, cseh, szlovák, és minden kis nép mezőgazdasága, szagosított, álízű nyugati termékek lepik el az ottani és itteni piacokat, tönkretéve mindent, ami saját munkánk eredménye.)
És fellázadt a szúnyog az elefánt ellen, ha nem is olyaténképp, mint ’56-ban az akkori parányi ország a világ egyharmadát uraló hatalmas szovjet birodalom ellen. Nem úgy, mint akkor, "életünket és vérünket a hazáért, a Szabadságért!", hanem szelídebben, merve egy kicsit kiegyenesedni, merve kicsit fennebb emelni a fejünket, merve hinni a magyar alkotóerőben, merve álmodozni arról, hogy jobb is lehetne, de hangoztatva: kötelezettségeinknek eleget teszünk, az adósságot kifizetjük (egyik ingerlő, az össztűz zúdítására tüzelő kijelentés, hiszen épp ezt nem akarja a globális erő!!!). És ami legszörnyűbb, alkotmányba foglalni, hogy Isten, áldd meg a magyart! ("Hát aki nem hisz Istenben, az nem magyar?" – írta az egyik liberális lap országgyalázó cikkén lelkesedő agymosott.)
És amikor ez van, s a front teljesen átlátható és értelmezhető, hadd szólaljon meg a reménység. A Feltámadás Reménysége! Magyarságunk nem egynapos, nem egyhetes, hanem legalább ezeréves tudatos és áldozatkész természete!
Nem is gondolja a nemzeti tudatától megfosztott magyar – éljen Budapesten vagy Szatmárnémetiben, vagy akár Zentán vagy Pozsonyban –, hogy a génjei őrzik a feltámadás, a cselekvés, a küzdelem, a talpra állás hajlamát. S ez a feltámadás akár "be is jöhet". Nyugati lapok cikkei vagy magyargyalázó írásaihoz fűzött olvasói kommentárok jelzik: vár tőlünk valamit a világ. Az a világ, amely már megcsömörlött attól a bűzlő szennytől, mely ránehezedik a korra, elönti a földkerekséget, a feltámadás reménységével tekint a jövő felé. S "vigyázó szemüket" ránk vetik. ("Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat!") Tőlünk várják az első lépést. Talán ezért a tébolyult őrület, megzavarodottság is, amely a jelenlegi világvezér urakat áthatja. Félnek. Vegyük végre észre mi is ezt! Mert a nemzet, még ha szét is vagyunk darabolva, akkor is Egy.
A magyar nép szabadságharcos nép volt, az ma is, és az lesz holnap is! – hangzott el minap Strasbourgban. Néztem a teremben ülők arcát. Mintha értő, megértő tekintetek is csillantak volna...
