A környezet megóvásáért száznegyven éves amerikai bányászati törvény megváltoztatását sürgetik amerikai tudósok. Mint arról a The New York Times beszámolt, a jogszabály, amelyet 1872-ben írt alá Ulysses S. Grant amerikai elnök, az ércbányászatnak előnyt nyújt a föld más célú használatával szemben.
Több millió acre (1 hektár csaknem 2,5 acre) földterületet igényelnek a vállalkozások a réz, az arany, az uránium és fémek bányászatára. A vitatott törvény majdnem lehetetlenné teszi a kitermelés megakadályozását, bármilyen súlyos potenciális következményekkel is járjon az. A fémek emelkedő ára új bányanyitási terveket ösztönöz az amerikai Nyugaton. A veszélyeztetett természeti értékek között van például az Oregon állambeli Chetco folyó, amelynek kristálytiszta vizében nyüzsögnek a pisztrángok és a lazacok. Az utóbbiak egyike az óriás Chinook lazac, amelynek súlya akár a 30 kilót is eléri. 1988-ban az amerikai kongresszus nemzeti vadon- és tájértékű folyónak minősítette a Chetcót, amelyet "meg kell óvni a mai és jövendő nemzedékeknek". A folyót azonban ma mintegy 90 kilométeres hosszának csaknem felén veszélyeztetik az új aranybánya-nyitási projektek. A folyó medrének kotrását tervezik, ami zavarossá tenné a vizet, és megbontaná a tiszta kavicságyat, amelyre a lazacnak szüksége van az íváshoz. Ám a Chetco tájvédelmi besorolása ellenére az amerikai erdőszolgálat az 1872-es törvény miatt gyakorlatilag képtelen a bányanyitások megakadályozására.
A törvény értelmében a bányászati cégek – nem a kormány hatóságai – döntenek arról, hogy igényeljenek-e köztulajdonban lévő földeket, és ha igen, hol. (A nemzeti parkok, a vadterületek és a műemlékek kivételt képeznek.) A terveket szövetségi hatóságok vizsgálják át, jóváhagyásuk azonban magától értetődőnek számít. A bányatársaságok azt ígérik, hogy megóvják a műveleteik által érintett folyókat, de az ágazat eddigi gyakorlata nem sok jóval biztat. Az amerikai környezetvédelmi ügynökség (EPA) becslése szerint a nyugat-amerikai folyók felső szakaszait tápláló források negyven százalékát szennyezi a bányászat. Egy 2006-ban született tudományos felmérés, amelyet az Earthworks környezetvédelmi csoport készített huszonöt modern nyugat-amerikai bányáról, kimutatta, hogy háromnegyedük mérgezi a vizet. Az EPA becslése szerint a bezárt bányatelepek megtisztítása 20–54 milliárd dollárig terjedő összegbe fog kerülni.
A The New York Times cikkének két haltenyésztési tudósként tevékenykedő szerzője felhívta a figyelmet arra, hogy míg egy évszázada a bányászat főleg csákánnyal és ásóval folyt, a modern bányák jobbára nagyszabású beavatkozással járnak. Így például mérgező vegyi anyagokat használnak fel arra, hogy kinyerjék a fémet az ércből, és nagy mennyiségű hulladékot termelnek. A bányák bezárása után nemegyszer a szennyezett víz folyamatos kezelésére van szükség. 2011-ben az alaszkai Kensington bánya engedélyt kapott arra, hogy a mérgező bányahulladékot közvetlenül egy tiszta vizű tóba ürítse, ez megtizedelte a tó halállományát. A montanai Rock Creek és Montanore bányák engedélyt kérnek arra, hogy alagutat fúrjanak a montanai Cabinet Mountains Wilderness alatt, a tudósok szerint ez el fogja apasztani a térség forrásait, köztük a veszélyeztetett bikapisztráng élőhelyét is.
A tudósok hiába javasolnak megelőző intézkedéseket, a bányászati iparnak befolyásos barátai vannak Washingtonban, akik eddig megakadályozták az 1872. évi bányászati törvény környezetvédők által követelt módosításainak elfogadását. Edward J. Market massachusettsi demokrata szenátor nemrég új törvényjavaslatot nyújtott be, amely szerint a bányászati cégek igényeinek kiemelt kezelését meg kellene szüntetni, és a hatóságoknak elegendő hatalmat kell adni annak meghatározásában, hogy hol engedélyezik a bányászatot.
A The New York Times szerint a törvény megérdemelné, hogy egységesen támogassák a republikánusok és a demokraták, és így az amerikai bányászati gyakorlatot hozzá lehessen igazítani a 21. század követelményeihez.
