Családi gépállomás címen írtam hat évvel ezelőtt az akkor 48 éves málnási Simon Györgyről, és a cím törekvései fő láncszemét volt hivatott megragadni. Az épületgépész végzettségű Simon Györgyöt ma főleg gépkereskedőként ismerik a környéken, és joggal: azóta valóban kijárta az üzletágnak ama iskoláját, mely merőben új szakmai arcélt kölcsönzött neki. Gépekhez fűződő elképzelései persze módosulásokon mentek át az idők folyamán, s ezekben ama igyekezete tükröződik, hogy a székely mezőgazdálkodás szintén változó igényeihez igazodjék.
Szerencsés utat, lányok!
No de mielőtt folytatnók, a nagy családi fordulatról, a gyerekek "kirepüléséről" kell pár szót ejtenünk. Emlékszem, két ügyes, ambiciózus lánygyermeket neveltek akkor ő és tanítónő felesége, s ahogy elnézem ezt a két, még nem idős embert, nem tudok nem csodálkozni azon, amit talpraesett lányaikról szűkszavúan, de annál nagyobb elégtétellel elmondanak:
– Mindketten elvégezték azóta Kolozsváron az egyetemet, a nagyobbik miután mesterizett a közgazdaságin, kiment Németországba szerencsét próbálni, mert a hazai bérekkel elégedetlen. A kisebbiknek itt ígérkezik karrier, az orvosi fizikán végzett és mesterizett, most másodéves doktorandusz, felvették a kolozsvári kutatóintézetbe, és heti egy nap az egyetemen is tanít.
Hát ennél többet, azt hiszem, szülő nem is várhat el, legfeljebb azt: gyerekei ne szakadjanak el teljesen tőle. A családi háttér eme alakulása persze belejátszik a szakmai pálya mozgatórugóinak működésébe is, úgy hallgatom hát Simon György utóbbi hat évének történéseit, mint aki tudja: az iskoláztatással járó tetemes anyagi terhek nyomása alól felszabadult.
Tíz évre szóló ötletek
Visszatérve a korábbi évtizedekre, a múltkor arról számolt be: elgondolásaiban az állami gépállomások felbomlásából indult ki. Akkor úgy vélte, "kisebb gépszolgáltatókra szükség lesz. Családi mezőgépészetekre. Én elég hamar beszereztem, amit lehetett, magunk is mindent géppel csináltunk, elkezdve a szénától, a szántástól az aratásig és szállításig. Kézikapát használni nem kellett, Ausztriából hoztunk ’94-ben egy kisebb kombájnt – 30 éves jószág, de megkímélt, alig volt 2–3 ezer üzemóra rajta – és másnak is dolgoztunk vele.
Az alapötlet pontosan az volt, hogy e szolgáltatás iránt igény lesz; be is vált a számítás legalább tíz éven keresztül:
– Az üzemanyag nem lévén ilyen drága, kisebb volt a költség. Most azonban 30 s annyi ezer lejes motorinával dolgozni (mai pénzben 3 lej – hol van már a tavalyi hó?) másnak jóval nehezebb – igény van ugyan rá, de nem tudják megfizetni, s emiatt alábbhagytunk véle, mert a ráfizetést nem engedhetem meg magamnak. De sokáig jól ment, csak egy olyan három éve, mióta a gázolaj rohamosan drágul, változott meg a helyzet."
Azért is idéztem a fentieket, mert arra vetnek fényt, Simon György rövid és középtávú tervei beváltak, és kiszolgálták a gazdát, ezt követően azonban, úgy tízévenként új utakat kellett felderítenie, újból betájolnia magát és leleményét, mint kiderül az alábbiakból is.
Lemondás a gazdálkodásról
Ami a változásokat illeti, a legdrámaibban hangzó kijelentés akkor hangzik el, amikor a korábban részben gazdálkodásra, részben gépkereskedésre támaszkodó háztartása egyik ágának megszűntét hozza tudomásomra. Emlékeztettem ugyanis, hogy amikor tizenvalahány hektárt művelt, még nagy hozamú külföldi gabonafélével, a "csóréfejű franciá"-nak becézett búza vetésével is volt kedve kísérletezni. Igaz, aratni már nem volt mit, a vadkár akkor is katasztrofális csapást mért a termésre és általában minden szántóföldi kultúrára. A havasalján máig megoldatlan és fájó gond, hogy az éhes és falánk vadállatokat nem tudják az illetékesek az erdőben tartani.
– Azóta szinte teljesen lemondtam a gazdálkodásról, a vadak olyan pusztítást okoztak, itt, a falu szélén a pityókát is mind kitúrták. Ezért most olyan három-négy hektárt művelek csak, a többi el van füvesítve, azzal vetettem be. Visszaadtam, ami bérben volt, és még a sajátomból is adtam ki másnak. A krumpliról főleg a vadak miatt mondtam le, mert az árakra nem panaszkodom, tízévenként egy-két előnytelenebb árú év elfogadható. Igazság szerint szép pénzeket csináltunk a pityókából ezelőtt tíz-tizenöt évvel. Tény, hogy nagyon eligényesedett a krumplitermesztés, ma túl sokba kerül. Sok helyen az jelenti a problémát, hogy megfertőzik a földet, mert a mai trend szerint túlerőltetik. Minél gyorsabban akarnak minél többet termeszteni, minél több műtrágyával. Szerintem a pityókavetőmag is úgy van beállítva, hogy sok műtrágyával adjon jó termést, másképpen nem fizet jól. A gabonánál szintén, mert annak tápanyagigényét csak úgy lehet kielégíteni. Mikor a teheneim megvoltak, annyi volt a természetes trágyám, azt sem tudtam, mit kezdjek vele, és avval dolgoztam. Trágyaszóróval.
Fájó emlék a valamikori tizennyolc szarvasmarha története. Az udvari hátsó istállóban tartott jól jövedelmező tejgazdaságot még az uniós csatlakozás előtt felszámolta, arra a hírre, hogy a belépéssel a háztáji tartás napjai meg lesznek számlálva. Szíve ma is fáj miatta.
– Az istállót azóta lebontottuk. Akkor másképp működött, a tehenekre nem adtak támogatást, csak a tejre. Most követelik a gazdáktól, akik pályáznak, hogy pfa-t alapítson, jogi személyek legyenek. Én már nem fordulok vissza abba az irányba. Az állatoktól? Nem szerre szabadultam, hanem egyben adtam el az egészet. Nem vágóhídra, de vágtak le belőle. Kár. Utólag érdeklődtem, olyan szép növendékeim voltak. Mondom, ezt, ha le akarjátok vágni, nem adom el, megtartom. Megígérték, de levágták. Én itt örökké a legjobban tejelő tehén borjúját hagytam meg, hogy frissítsem az állományt. Előpataki vette meg, még az utolsó tízmilliót ki se fizette. Itt a főút mellett persze nem ment már, kétszer is szinte elütötték a teheneket, azért is le kellett mondjak róluk. Disznót is tartottam, eleinte 30–40-et, szintén az udvaron. Azokat hamarabb eladtam, mikor hat éve itt járt, már azok sem voltak meg. Saját szükségletre még egy ideig 3–4-et hizlaltunk, aztán azt mondtuk: azért a kettőért nem kötjük le magunkat. Most két kutya van, ennyi.
Eszembe jut hat évvel ezelőtti találó megjegyzése: "Az uniós előírások szerint olyan feltételeket kellene az állatoknak biztosítani, hogy a román állam sok embernek, a hajléktalanoknak például, sem tud olyat nyújtani!"
No de a láncos kutyák őriznek valamit: a gépparkot és főleg a -kínálatot.
Adni-venni
– Már ’91-től működött a gépállomás, kezdetben végeztünk szolgáltatást is, de az emberek gépeket szereztek be maguknak, sok a traktor, mindenki igyekszik. Felment a motorina ára, nem tudják megfizetni a gépi művelést. Én a saját gépeimből is csak azt tartottam meg, amit használok, kombájnom már nincs. Most kis gépeket árulok. Az a baj, hogy a nagyobb gazdaságok már nem olyan gépeket vesznek, amilyeneket én forgalmazok. A kisebb körkaszák, a permetező vagy takarógépek a kisebb gazdaságoknak valók, olyan tíz-húsz tehénig. Ahol farmszerűen űzik, ott már önjáró nagy gépek kellenek, s támogatással hozzá is jutnak. Mi más piaci igényt elégítünk ki.
Nagykereskedőkkel kiépített kapcsolatokra alapoznak, tőlük hoznak gépeket, de nem ügynökségként működnek, hanem saját kontóra. Persze a falvakat járják azért az ügynökök is.
– Az árak általában egyformák, a múlté az, hogy a vevő nem tudja, mibe kerül az a gép Aradon vagy Nagyváradon. Ott a számítógép, az interneten bármikor kikereshető az ár. Traktort? Egyet-egyet azért eladunk. Aki ismer, hozzám fordul, megnézi, amim van, megveszi vagy továbbmegy száz kilométerrel, s ott megveszi drágábban, lehet. Alkatrészt is forgalmazok körkaszákhoz, gereblyélőgéphez, bálázóhoz, fejőgéphez. Használt gépeket is, de főleg újakat. Amit el tudunk adni, az mind Török- és Lengyelországból jön, mert ott negyed- vagy harmincszázalékos áron tudják előállítani ugyanazt a gépet, mint Németországban, persze nem ugyanabban a minőségben. Olcsóbban árulok, mint a nagyok, kisebb a fenntartási költség ugyebár. Van úgy, hogy nagyobb cégek szállításait is vállaljuk, ebben a pfa-soknak előnyük van.
Nem említi, de a faluban beszélik, hogy a legális gépforgalom rákfenéje a ráfonódó feketekereskedelem, ez a nyilván nehezen tetten érhető csencselés szívja el a piac erejét. No de ötvenhárom évesen, egy évtized múlva vagy hamarabb érvényesíthető nyugdíjjogosultsága birtokában nem panaszkodik, legfeljebb az egészségére. "A kereskedelmet űzzük, ebből most megélünk, aztán majd meglátjuk!"
Befüvesített szántók
Holott komolyan foglalkozik egy másik jövedelmező ágazattal is. Aki nyáron jár erre, rögtön szemébe ötlik, a szomszédos, de már síkvidéken fekvő sepsibodoki határtól merőben elütő a málnási, s az utóbbi évtizedben egyre nőtt a különbség. A domborzati viszonyok már eleve szűkre szabták a szántóföldi művelés lehetőségeit Málnáson, de a régi szántók is eltűnőben.
– Már az út mellett is rengeteg a parlagba felhagyott szántó, illetve el vannak füvezve azok a területek is, ahogy megyünk fel Újfalu felé. Mások lucernát vetettek. Szerintem rengeteg szántóból lett kaszáló. Persze, ahogy mi csináljuk, nem akármilyen minőségű, mert szabályosan elvetettük angol perjével, orosz perjével, nem is tudom, minek hívják őket. Első két évben hatalmas termés lett, 70 áron annyi termett, mint máskor két hektáron. Direkt szálas takarmánynak való. Ötévenként újra kellene vetni, ha nem hanyagolná el az ember. Tulajdonképpen a földet meg kell pihentetni. Ha a lucernást három-négy év múlva az ember felszántja, annyi benne a nitrogén, hogy előnyös oda pityókát ültetni. Fele műtrágyával is jó termést hoz. No, de a széna is termény! Ha jól kiszámítja az ember, a jó fűtermésből több a haszon, mint a gabonából. A gabonán vetőmaggal, műtrágyával együtt, ha nem éri el az 5–6 tonnás hozamot, már nincsen haszon. De a füvet ciszternával megtrágyalevezzük, kicsi műtrágyával megszórjuk, s ha jó az időjárás, kis esővel jó termés lesz rajta. Felbálázom vagy lábon adom el, kinek hogyan. Kapok uniós támogatást is ráadásul. Amíg az állataim megvoltak, annyi szálas takarmányom volt, a felét el tudtam adni. Én nem panaszkodom azokra az időkre, mert akkor végeztünk gépszolgáltatást, termeltünk, kereskedtünk, több lábon álltunk, lehetett pénzt keresni. Csak rengeteg volt a munka és az odafigyelés, szabadidő nélkül. No, a csűr helyett ma gépszín áll.
Mikor arra kérem, számoljuk össze a falu tejgazdaságait, öt-hat fiatalabb falusfél nevét említi, akik tíz-húsz tehenet tartanak, a pár tehenes gazdaságok, az önellátó gazdálkodás, bár még létezik, tere egyre szűkül. Magyarországi barátja jegyezte meg nála jártában legutóbb:
– Itt még jó érzés kimenni a faluba, látni, hogy itt még működik a hagyományos képlet, a pár tehenes gazdaság. Magyarországon is foglalkoztak idős bácsik ilyesmivel, rutinszerűen tartottak pár állatot, de ennek mára vége. Teljesen felszámolódott az uniós csatlakozásig. Nálunk már a falu sem falu...
Nos, nekünk vajon lesz-e okunk jövőre nosztalgiázni a mai Málnás fölött?
