Barót központjától alig egy hajításnyira két egymásnak épített, régi tömbházban ma száznál többen élnek. Kora meglátszik a gondosabban karban tartott üzleteknek és irodáknak helyt adó oldalán is. Igazi arcát viszont csak akkor mutatja meg, ha hátul kerülünk: falának egyik része világos rózsaszínűre pingált, a másik fehér volt valamikor, a lépcsők mocskosak, teraszának betonfala mintha megadni készülne magát. Az udvaron lécekből eszkabált kis épületek környékén gyermekek játszanak, felnőttek beszélgetnek. Lakatos Béla szerint a nagyfokú szegénység az 1989-es fordulatot követően érte a közösséget, miután a bányánál elkezdődött a bezárási folyamat, felszámolták a termelőszövetkezeteket, s már állatgondozóra sem volt szükség. Jelen pillanatban talán egy kézen megszámlálható, hogy kinek van folyamatos munkája, s talán még fél tucatnyian kapnak valamilyen féle nyugdíjat. A betevőt a szociális segélyből, a gyermekpénzből, a néha-néha adódó napszámból és a vasgyűjtésből szerzik be. Ebből csak túlélni lehet. És lehet, ez sem lesz hamarosan! Attól rettegnek, amiért már több hónapja nem fizették a polgármesteri hivatalnak a bért és a vizet, elvesztik a szociális segélyt, sőt, az is megtörténhet, kilakoltatják. Tudni vélik, lenne már, aki megvásárolná az ingatlanokat.
Cigányblokk – egyetlen szó, de mégis egy különvilágot ír le.

Egy fizetés, több nemzedék
Lakatos Béla kalauzolásával előbb Hanzi Zoltán és Sára házának ajtaján lépünk be. Sokan ülnek a kicsi szobában, jóformán megfordulni is nehéz. A falak frissen festve, régebbi, de jó minőségű bőrhuzatos kanapé és egy szép, nagy testű kredenc uralja a szobát. A református tiszteletestől vásárolták részletre – adnak számot hangjukban némi büszkeséggel a bútorok eredetéről. Mindannak ellenére, hogy a családfőnek állandó munkahelye van a szennyvízülepítőnél, nehezen élnek. Az alacsony fizetéshez csak a két kisgyermek után kapott pénz jön, esetenként pedig az ócskavasgyűjtésből még néhány lej. Mindez nem éri el a havi hatszáz lejt. Ebből főznek maguknak, a már elköltözött lányuknak és vejüknek, s vásárolnak ruhát, cipőt, szerzik be az idősek gyógyszereit. "Már délután van, de még nem ettünk semmit, a leves is csak estére lesz kész. Miből is telne, ha életerős férfiainknak nincs, hova menniük dolgozni? Senki sem ad munkát, nincstelenek vagyunk. Tél van, de a fapénz sem érkezik idejében, a patakpartra száradt fát gyűjteni menni sem szabad, ha megfognak, nagyon megbüntetnek. Miből éljünk meg, drága uram" – fakad ki Hanzi Sára. A jelenlevők egyetértenek, bizonygatják, ők jobban szeretnének élni, mennének dolgozni is, szívesen fizetnék számláikat is, csak lenne, miből.

És a gyermekekkel mi legyen?
Lakatos Aurélia szociális segélyből és négy gyermek után kapott pénzből él, jövedelme alig 450 lej. Május óta nem fizette az 53 lejes lakbért és a vízdíjat sem, ehhez még hozzájön a nem éppen alacsony késedelmi kamat, s máris mintegy ezer lejnél többel tartozik a polgármesteri hivatalnak. Egyedül a villannyal nem tartozik: "valahogy mindig kifizetem, anélkül tényleg nehéz lenne életünk, sötétben botorkálhatnánk, talán még egymást sem találnánk meg" – mondja.
A negyvenhárom éves asszony leginkább attól fél, adóssága miatt előbb-utóbb kilakoltatják. Helyzete olyan, hogy amennyiben tényleg költöznie kell, gyermekeiről is le kellene mondania, árvaházba kellene adnia őket, hiszen – mint állítja – mindenestől nem mehet az apja nyakára. "Szeretem gyermekeimet, fontosak számomra, hogy közel tudjam őket, de az árvaházon kívül más megoldást nem látok. Pedig olyan jó gyermekek..." – mondja, s arra kéri a legnagyobbat, mutassa meg a másik szobában levő éremgyűjteményét.
A szomszédos, szintén jól karbantartott kis szobában példás rend honol, az ajtó mellett számítógép, a falon román nemzeti zászló, felette több érem és sportolói eredményeit jelző oklevél áll. Coşcodar Liviu örömmel újságolja, nemrég Pápára is mehetett a labdarúgócsapattal.

Napszámból, segélyből
Kozákéknál csak az asszony, Ibolya van otthon, férje, Attila éppen napszámba ment. A farakásért napi 40–50 lejt kap, de ez csak időszakos munka, jó, ha hetente kétszer hívják. Nehéz, de szó nélkül végzi, mert helyzetükben minden lejnek örvendeniük kell. Mivel októbertől ők sem fizettek bért, az asszony attól tart, elveszíthetik fejük fölül a fedelet. Abban reménykedik, valamelyik varrodában csak figyelembe veszik, mekkora tapasztalata van, s munkát kap, aztán szerre kifizethetik az elmaradást. Tavaly nyáron Magyaror­szágon dolgozott egy hűtőházban, ahol zöldséget mért, de a hat hét alatt épp csak annyit keresett, hogy adósságaikat megadhatták. Ez idén is megoldás volna. Hogy addig mi lesz? Márciusig még tart nagyobbik lánya munkanélküli-segélye, még hébe-hóba adódik valami munka, úgy, ha Isten is velük lesz, ötüknek – óvodás és kisiskolás gyermekek is tartoznak még a családhoz – a betevője csak kikerül.

Gyógyszerre sem jut
Bodor Lajos 1981-ben költözött be, de sajátjának csak fordulat utántól mondhatja a lakást. Dolgozott az építőtelepen, a bányavállalatnál, az utolsó nyolc esztendőt a közüzemnél húzta le, megbecsülve is érezte magát, de ez nem látszik szerény nyugdíján. "Kicsi a nyugdíj, szívesen matatnék valamit, hogy legyen kicsivel több" – mondja, de asszonya nyomban le is torkolja: – "Hallj oda, hetvenegy esztendős múlt, de ő még matatna...!" Letorkolja, de azt ő is elismeri, igencsak kellene a pénz, mert betegesek, egy sor gyógyszerre nem jut, egy-egy váratlanabb kiadás esetén pedig akár a betevőt is meg kell vonniuk maguktól. "Olyan recept is van itt az asztalon, melyet szeptember óta nem váltottam ki. Nem is szedem mindegyiket rendszeresen. Van olyan is, amit az orvos úgy írt fel, hogy reggel, délben és este is vegyem be, de általában muszáj spórolnom, s csak egyszer élek vele."

Élet négyszáz lejből
Alig négyszáz lejből élnek Bodor Annamáriáék. Nem megy könnyen, különleges háziasszonyi praktikákra van szükség, hogy a semminél alig valamivel többet úgy be lehessen osztani, hogy abból öt embernek jusson. Az ételen sokat lehet megtakarítani. Legtöbbször olcsó csirkeaprólékot vásárol – olyant, amilyent más talán a kutyájának, macskájának vesz, pontosít, nehogy valaki már félreértse –, aránylag olcsó a krumpli is, tehát a szerény ebéd kikerül. Este és reggel a kenyeret vékonyan zsírral és margarinnal kenik. "A lakás bérére ötven lej, a szemétre és vízre szintén közel ötven lej megy el, a villanyra – pedig mosógépem sincs – legalább harmincöt, és ki kell spórolni a két kicsi napközijét és óvodáját is. Ezt vonja ki a gyermekpénzből és a szociális segélyből bejövő négyszáz lejből. Na, abból élünk mi! Azzal riogatnak, hogy ha nem tesszük ezt vagy azt, kitesznek innen. Hát csak próbálják meg, ami Bukarestben van, az semmiség lesz ahhoz képest, amit mi csinálunk! Biztos vagyok, nem csak mi, cigányok leszünk ott, hanem jönnek a magyarok is. Ezt a szegénységet ők sem bírják jobban, mint mi, mondom én, ott lesznek ők is" – mondja meglehetősen indulatosan Bodor Annamária.
Jövőképük meglehetősen homályos. Férje tavaly megjárta Ciprust, de pénz nélkül és tizenhat kilót fogyva jött haza. Valószínűleg még egyszer nem dől be a napi tizenöt eurós ajánlatnak. Nem sok pénz, de azt sem kapták meg. Annak is örvendeniük kellett, hogy az elviselhetetlen melegben éppen szomjukat olthassák, s van annyi ételük, hogy összeesés nélkül kibírják a napot. A brassói építkezések leálltak, csak azok kapnak a gyengén fizetett munkából, akiket ismernek. Napszám? Nyáron, amikor megszaporodnak a mezőgazdasági teendők, inkább kerülne, de a gazdák sem a törökbúza szedéséért, sem a szénacsinálásért pénzt nem igazán adnának, inkább ebédre hívják a munkást. De abból nem jut a családnak, nem lehet öltözködni és számlát fizetni sem. Takarítani sem hívnak manapság senkit. Mindenki takarékoskodik, ha nehezebben is, de elvégzik a nehezebb feladatokat ő maguk.