Az élet közepe tulajdonképpen, ha az elején a keresztelő, a végén pedig a temetés található. Innen már csak lefelé visz az út, jobb esetben előre, mert az asszonyból soha nem lehet már hamvas kislány, még leány sem, a férjből sem legényember. Mintha érezné is ezt a fiatal pár, amikor a "hivatalos" nászéjszaka előtt (a nem hivatalos már meg szokott történni ilyenkor, többször is), mint aki a haláltáncát járja, olyan féktelenül, ereszdelahajamot módjára, egyik táncból a másikba zuhanva táncolja át a délutánt, estét vagy az éjszakát. Közben meg jól kell tartania mindenféle nehéz ételekkel, jó zsíros levesekkel, disznó-, marha- és szárnyashúsokkal, különféle húskészítményekkel, hideg és meleg sültekkel s a mindent megkoronázó, óriásira készített töltött káposztákkal a kiterjedt rokonságból, szomszédokból, ismerősökből összetrombitált vendégsereget, amelyik úgy eszik, olyan kitartóan és megveszekedetten, mintha ki akarná enni a vagyonából nem is a fiatalokat, hanem azok szüleit, akik általában a cechet állják ilyenkor (hiszen kifizeti ajándékszedéskor, s akkor legalább ráeszik, ráiszik a pénzére istenigazából).
A legközelebbieket leszámítva, a násznép úgy megy ilyenkor az esküvőre, mintha fogat húzatni vagy valamilyen műtétre készülődne. Hiszen tudja, a tartozás az tartozás, s hogy valamikor még az ő szüleinek voltak a fiatal pár szülei az esküvőjén, de azt vissza kell adni, a pénzt le kell perkálni éjfél után a fiataloknak, s aztán majd rigorózusan észben tartják, és ők is "visszahívják" majd az új párocskát valamelyik gyerekük esküvőjére... És megint elölről, és megint elölről minden. De aztán – műtét ide vagy oda – belelendülnek, azért van a köményes pálinka, azért van az olcsó regáti bor, hogy igyanak belőle, amennyit csak bírnak – és lehetőleg minél többet – a pénzükre. Még az öregasszonyok és a gyerekek is táncra perdülnek, hát hogyne állnának fel a fogfájósak is annyi pohár után, s úgy rángatják az asszonyt a táncban, mint akik a büdös életben soha nem tudtak táncolni. Valahogy nem tudják összehangolni még a csárdást sem, mert amikor jobbra lép kettőt a gacsoslábú feleség, ők balra éppen, gyorsan korrigálni akarnak jobbra, erre az asszony is, és olyan rángatózás jön ki belőle, hogy öröm lesz nézni majd egy hét múlva a fiatal párnak a csak a legközelebbieket összetrombitált, szűk családi körben zajló, Nézzük meg az esküvőt dévédén című együttes filmnézésen. A rendező: maga az élet, az operatőr: a helyi kábeltévés fia, a cím – az újdonsült rendszerető menyecske kacsócskái által cirkalmasan felírva a műanyag tokra: Saját lakódalmunk. Nem is értik az összetrombitált bácsikák, nénikék, hogyan kell annyi pénz egy-egy művészfilm elkészítéséhez, amikor ez a háromórás felvétel alig került csupán egyhavi itteni fizetésbe. Jó, jó, a színészek gázsija, no de akkor es!
Nézik tehát a dévédét a valamikori tisztaszobában, ami ma már, két hete, az ifjú pár lakhelye, ott van mindenki: após, anyós, mind a két részről, keresztszülők, s még a szomszédokból is páran. Töltik a bort, a pálinkát, rágják a süteményt, nagyokat kacagnak azon, hogy megrészegedett egyik vagy másik ismerős, hogyan táncol Pista bá Mári nével. Nézik, ahogy előbb a háznál elbúcsúztatja a vőfély a menyasszonyt, ej, hogy sírnak, istenem, akkor is, most is, s még most is könnyet csal még a távolabbi asszonyszemekbe is az az elképesztően megható beszéd. Aztán az anyakönyvvezetőnél töltött idő, majd a templomi esküvő ceremóniája következik, ahogy átszellemülten dörzsölgeti a szemét és könnyezik (ott is, meg itt is, a képernyő előtt) megint a társaság.
De aztán a lagziban már mindenki harsány és vidám, csak a menyasszony pityeredik el néha, hiszen neki a gyermekkorára tesz pontot ez az alkalom, meg az örömszülők kapják elő időnként a zsebkendőiket egy-egy vaskosabb orrfújásra. Aztán az est fénypontja, az ajándékszedés kihagyhatatlan rituáléja jön, elindul két férfi (a segédek) a vőféllyel együtt körbe, a vendégek padsorai között, mintha mindennap csak ezt csinálnák, kezükben egy kosárral, és hangosan kikiáltják, a vőfély teli torokból közzéteszi, hogy ki mennyit rakott a borítékba, majd hanyagul, mintha nekik semmi, de semmi közük sem lenne a tartalomhoz, a kosárba dobálják a borítékokat. Közben persze viccelődnek, folynak a vaskos szexuális utalások: kétezer lej, plusz öt lej gumira; rúdoncseppre a menyasszonynak; hogy a hancúrléc jobban működjön, a vőlegénynek; és teli szájjal kacag mindenki ezeken a tréfákon, úgy, mintha sohasem hallotta volna, pedig szinte minden alkalommal ezek vagy ezeknek szintén ismerős társai hangoznak el. Utánuk pár lépéssel, egy-egy pohárral a kezükben az új pár is araszol, lépeget a vendégek során, házaspártól házaspárig, erőltetett, tettetett szívélyességgel köszönik meg sorra a meghívottaiknak az adományokat.
Aztán a menyasszonytánc újabb gyűjtési akciója jön. A közelebbieknek kötelező a tánc, és a pénz leperkálása a vőfély tálcájára, sorba állnak a násznagyok, a testvérek, a nagyszülők, rokonok, kettős sorba, mert újabban a vőlegényt is meg kell forgatni, az is hoz még valamit a fényes vendéglői tálcára, az új pár kasszájába. Vannak persze ilyenkor is az örök lapítók, akik átszellemülten vagy merengve ülnek a helyükön, a feleséggel az oldalukon a hosszú, menyasszonyt táncoltató döcögtetés alatt, egyik cigarettáról gyújtanak a másikra, egyik poharat ürítik a másik után, me’ az előbb kifizették, az istenit, s most üres a zsebük, s restellik, hogy ők nem forgatják meg a menyasszonyt, sem a vőlegényt, de így is lehet takarékoskodni egy-két bankócskát, mialatt szívják a fogukat, és riadtan küldenek egy-egy restelletes pillantást a táncolók felé, mintegy azzal az üzenettel, hogy ilyen faszariak vagyunk, de le van szarva, csak elsül valahogy a dolog ebben a nagy forgatagban. Aztán, amikor elfogynak sorra a táncoltató násznagyok, testvérek, nagyszülők, rokonok, barátok, leány- vagy legénytársak, akkor – mintegy zárásképpen – a szülők következnek, a jócskán megpityókosodott, kibomlott fehér inges, átizzadt apukák és a könnyeikkel küszködő anyukák, legvégül pedig, mint egy jól megérdemelt trófeát, átadják a menyasszonyt a türelmetlen vőlegénynek. Általában ilyenkor minden simán zajlik, fél óra, negyven perc az egész. A táncolni nem tudó menyasszonynak bolondulásig az egyszerűbb, döcögtetős dallamaikat húzzák csak, ha kell, a jó előre felkészített zenészek. A jól táncolóknak meg keringőt, mert az a menő, azzal lehet istenesen kiforgatni a menyasszonyt. Vannak is ilyenkor olyan, többnyire a vőlegény baráti köréből kikerülő legények, akik miután a pénzt a vőfély elé, a tálcára tették, olyan lendületet vesznek a tehetetlen menyasszonnyal, hogy csak úgy futnak utánuk a már jó előre résen levő násznagyok, testvérek, szülők, de mindhiába, mert szinte mindig sikerül ellopni a menyasszonyt vagy legalább a menyasszonyi cipőt. Aztán az egyezkedés következik a borgőzös ifjakkal valahol a konyhán vagy valamelyik mellékhelyiségben, a zene áll addig, aztán amikor megegyeztek, persze a vőfély itt is a szószóló, akkor bevonulnak a nekitüzült legények, és tetszik, nem tetszik, a vendégsereg kéjes örömétől kísérve, meg­issza a menyasszony cipőjéből a vőlegény a majdnem félliternyi bort. Megér ennyit neki a móka, de főleg a vendégek élvezik a műsort, felér nekik egyheti ValóVilággal.
Aztán a hófehér selyem-tüll toalett eltűnik az éj közepén, csinos menyecskeruhában jön vissza a menyasszony meg a vőlegény otthonról. Közben megszámolták és biztonságos helyre tették a kapott pénzt, a borítékokat, az ajándékokat. Még egyecskét fogdosódtak is ott a házban, szobában, de most nem lehet, taszítja el finoman az izzadt férfitestet az izzadt újasszonytest, majd, osztán, s már rohantak is vissza a forgatagba. S már jövő hét végére kezdhetik a tartozások visszaadását, amikor valamelyik jelenlevőnek a gyereke vagy valamelyik fiú- vagy lánybarátnő házasodik, férjhez megy éppen. Azt a pénzt ne tegyétek messzire, mondja is ilyenkor a vőfély az ajándékszedéskor, csak a mellényzsebbe.
De nem érdekel senkit már a menyecske ruhája, aki csak a tartozást visszaadni jött, az szépen szedelőzködik, mások berúgtak a másfél órás ajándékszedés és a menyasszonytánc kötelezően egy helyben ülő, azt végigszenvedő és végigpoharazó rítusa alatt. A lakodalmas rockot játszó zenekar muzsikájára a fiatalok körbe állnak, a menyasszony és a vőlegény köré, s mintha csak levetkőznék eddigi tartózkodó, visszafogott énjüket, olyan vonaglásba, hajrázásba, kontrollálhatatlan kar-, láb- és fejrángatózásba kezdenek a magas sarkú cipőkben, szűk szoknyácskákban, a fehér ingben, öltönyben és nyakkendőben a bámuló idősek és középkorúak szadista örömére, hogy megirigyelhetné akármelyik fővárosi rúdtáncos különítmény is. A kitartóbbak másnap délig is bírják, amikor már alig maradt valaki is a nagy teremben a hazaiak közül, a zenészek is becsomagoltak már a kultúrház előtt várakozó mikrobuszba, de még visszatérnek, csak úgy, zeneszerszám nélkül, és megisznak egy-két pohárkával az abrosz nélküli, hosszú deszkaasztalok végében. A háziak közül, utolsóknak, ott ügyködnek még az örömanyák, tesznek-vesznek, a konyhában rendezkednek, intézkednek a maradék ételek, italok sorsáról, és legszívesebben a nagy büdösbe kívánnák ezt az összes maradék részegest, aki nem képes idejében (éjfél után pár órával) hazamenni egy esküvőből. Minden mozdulatuk, az ábrázatuk, tevés-vevésük, ami inkább hasonlít a csörömpölésre, csattogtatásra, minden ezt sugallja, hogyhogy sugallja, önti, loccsantja a maradék vendég arcába, szeme közé, hogy elég volt már, menjetek az anyátokba, haza. De ez meg a még ott levő vendégeket nem érdekli.
Éneklésbe kezdenek, keservesbe, sírósba, székelyesbe, ha kell, aztán háborúsba, megjárják a doberdói nagy hegyeket, de viszik magukkal a vén cigányt is, hogy legyen, aki zenéljen a társaságnak, s valóban úgy lesz, mert mintha egyszeriben serkentő port ittak volna, úgy megelevenednek ezek a fickók, a legények, vénlegények és a duzzogva még vendégségben hátrahagyott férjek, mert egy olyan ropogósba kezdenek, hogy szakad le az asztal sarka a döngetéstől, porzik a petróleummal tegnap alaposan felsikált padló a dobogtatástól, gyorsan a harmonika is visszakerül a mikrobuszból, körbeállják a lankatag zenész kollé­gát, s úgy táncolják magukban, lelkesen a dallamot; egyik legény aztán elkapja az éppen ott tevő-vevő, karót nyelt ábrázatú helyi asszonyt, az örömanyát, s úgy megforgatja ott helyben, hogy az elégedetlenség az arcán egyszeriben feloldódik, és eltűnik a csárdás ritmusaiban.
Kicsit meg-megtántorodik a legény egy-egy hevesebb fordulatnál, de az izmos férfitest, a két erős kar, a ruganyos lábak még mindig jól működnek, a jó ötvenes örömanyának pedig hajdani ifjúsága elevenedik meg, azok a gyeplőszaggató ifjonti évek, amikor... Haj, úristen, hogy el lehetne venni még az eszét a mamának, s hogy engedné, hogy még egyszer, de még csak egyszer csak úgy elbolondulni, mint valamikor, tizennyolc éves korában. Mert az öröm­apák ilyenkor otthon az ágyban keresztben húzzák a lóbőrt, horkolnak megveszekedetten a sok köményestől, meg a rengeteg savas bortól. Álmodnak is talán, de hogy mit, annak csak a Jóisten a megmondhatója, még ők sem emlékeznek másnap rá, csak arra, hogy milyen jó volt, milyen szép volt az a nagyjából félkómában töltött álom. A fiataloknak a nászéjszaka, a nászdélelőtt következik, de inkább a nászalvás úgy egészen kora délutánig, addigra már felébredt az após is, az anyós is hazakeveredett, az újembernek pedig meg kell inni a nagy nap örömére egy liter köményest a friss tatával. Az igazi, rá következő éjszaka pedig az ismerkedés jegyében zajlik, az új­asszony tartja a tálat az újembernek, és törülgeti a homlokáról a hideg verejtéket.