A viszonyítás azonban mindig relatív, az összehasonlítási alaptól függően alakuló minősítés, miként kitűnik ez abból, ahogy dr. Garda Dezső képviselő, erdőügyi szakpolitikus és történész legutóbb, november elején jellemezte lapunk kérésére a helyzetet.

A képviselő elégedetlen

Garda Dezső nemcsak hogy nincs elragadtatva a Hargita megyei helyzettől, hanem kemény szavakkal marasztalja el az ottani állami erdészetet, amiért ,,formálisan" tesz csupán eleget a törvény előírásainak.

,,Akinek erdeje volt, annak a csutakos területeket adják vissza, akinek legelője volt, az erdőt kap vissza, ráadásul nem, miként kellene, a régi helyén, hanem másutt." A zűrzavar emiatt a képviselő szerint nemhogy csökkenne, inkább fokozódik, s mindez hatalmas népi elégedetlenséget, felháborodást szül.

Úgy látja, jórészt a közbirtokosságokon belül is klikkek kezébe kerül a hatalom, azok önző módon bánnak a közössel, ,,a régi kollektív gazdasági vezetőség módjára pazarolnak, ami engem nagyon elkeserít!"

Legbotrányosabbnak azt tartja, hogy a tulajdonosok jó része azért esik el a visszaszolgáltatástól, mert nem egy helyt „eltüntették az aktákat. Az 1946-os gyergyói erdészeti regiszter például szőrén-szálán eltűnt. Szabályos bűntényről van szó, ellopták. A lopást kinyomozta a rendőrség, de a tettesek felelősségre vonása elmaradt." Másik visszaélés a képviselő szerint az, hogy ,,az épületeket, erdészházakat, székházakat nem akarja visszaszármaztatni az állami erdészet. Tavaly felhívattuk az igazgatót a prefektúrára, ott voltam én is. Kijelentette, márpedig ő nem adja, inkább lemond. Csak pénzért lenne hajlandó lemondani róluk. Mutattuk neki a törvényt: hol írja, hogy ki kell fizetni? Sehol. Őt nem érdekli, neki az pénzbe került." Az érvelés ismerős, anyagi felelősségre hivatkozva gáncsolják a törvény végrehajtását, s tehetik mindaddig, amíg Bukarestből meg nem nyugtatják: nem fogja senki elszámoltatni őket, ha átadják az akár felújított székházakat is.

Az elsinkófált gazdalajstrom

Parlamenti tagként Garda Dezsőnek tudomása van arról, hogy tavaly három ellenőrzést is folytattak a központi szervek — lapunk is beszámolt a háromszéki polgármesterekre kirótt pénzbírságokról —, s mindhárom inspekció alkalmával ,,hatalmas visszaélésekre derült fény — állítja. — Azoknak adtak úgymond vissza erdőt, akiknek semmi nem járt volna. Az illetők gyorsan kitermelték a fát, és maradt hektárak tucatjain a csutak. A korrupció felmérhetetlen! Ez visszaüt az RMDSZ-re is!" — mondja nem minden indulattól mentesen. Szerinte ezzel kellene foglalkoznia az érdekvédelemnek, az emberek sérelmeinek az orvoslására kellene gondot fordítani, a jogvédelemre, ,,nem a hangzatos dolgokkal — mert ettől függ a szervezet támogatottsága, nem mástól".

A közölt adatokkal kapcsolatban Garda Dezső kijelenti: azok nem hitelesek, tehát nagy körültekintéssel kezelendők.

Kérdésünkre, ha nem volt állami tulajdon, mivel magyarázható, hogy mégis maradt, a képviselő ismét az eltűnt — eltüntetett — gyergyói gazdalajstrommal példálózik, mely száz nagyobb birtokos tulajdonának igazolására szolgált volna, s épp ezért lába kelt! ,,Tudni, ki lopta el. De senki felelősségre nem vonja, a famaffia tagjai védettséget élveznek a rendőrségen, a bíróságokon, a közigazgatásban. A törvényszegést megállapították, de kisiklatták az igazságszolgáltatási eljárást az abban érdekeltek."

Garda Dezső szerint a két világháború között nem volt erdőállamosítás a két megye területén, az 1921-es földtörvényt valóban kisajátítási jogszabálynak nevezik. 1922—23-ban sok községtől elvett ugyan erdőbirtokokat az állam, de nem egy fellebbezett, és sikerrel tette. „Megjelentek a román — bákói stb. — közvetítők a Székelyföldön, s felajánlották segítségüket. Azzal a feltétellel ígérték a kisajátítás visszavonását, ha a közbirtokosságok aztán nekik adják el a fát. Így jártak a kilyénfalviak a Benes erdővel például. Az erdőt visszakapták, a vállalkozók pedig kivágatták és eladták."

Garda Dezső mint történész is úgy tudja, ,,Gyergyóban korábban nem volt állami tulajdonban semmi!"

Állítását alátámasztják A székely közbirtokosság című kétkötetes monográfiájának (2002, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda) idevágó fejezetei. Nem csupán szűkebb pátriája, képviselői körzetére vonatkozóan, hanem a kimondottan Háromszéknek szentelt fejezetből is az világlik ki. Ahol az első üzemtervek kidolgozásáról számol be például a 19. század utolsó két évtizedében, és tételesen felsorolja az összes háromszéki erdőbirtokot, azok között egyetlen állami sincs.

Mint látni fogjuk, az állami erdőbirtok kezdetei valóban későbbiek, a 20. század elejére nyúlnak vissza.

A székelység kifosztása

Mielőtt azonban az e tárgyban ma folyó kutatás vázlatos ismertetésére rátérnénk, legyen szabad némi bepillantást engednünk azokba a rendkívüli változásokba, melyeket az 1921-es román földreform idézett elő az erdőtulajdonban is. Noha nem az államosítás céljával folyt az évtizedes küzdelmekkel, vitákkal, visszaélésekkel és pereskedéssel, alkalmazott és alkalmazhatatlan ítélet-végrehajtással tarkított, ún. kisajátítási reform az erdőbirtokok háza táján, nem egy községben sikerült olyannyira feje tetejére állítania a korábbi, jogszerűnek elismert állapotokat, hogy az a székely közösség valóságos kifosztásával ért fel.

Lapunk foglalkozott korábban a zágoni, azóta gyakorlatilag megszűnt közbirtokosság ügyeivel, most történetének egy hasonlóképpen válságos fordulatába világítanánk be. A helyzet a korábbi évtizedekben sem volt mentes a kuszaságoktól, a 19. század utolsó évtizedeiben lefolytatott arányosítás kapcsán írja például Garda Dezső A székely közbirtokosság című könyvében:

,,A törvény hiányossága volt, hogy a volt földesuraknak igen nagy lehetőséget biztosított a havasi erdős legelők megszerzésére. Így például a háromszéki Zágon községben a volt földesurak és úrbéresek, illetve a kétág katonaság leszármazottai kb. 50 000 kataszteri hold nagyságú közbirtokossági erdővel rendelkeztek. (...) az 1871. évi arányosítási törvény életbelépésével az erdős-legelős területek ismét visszakerültek a közbirtokosság tulajdonába. A községi elöljáróság kihasználta a tényt, hogy erdőségeinek egy része román—magyar határvitát okozott, és a vitatott területet, a nagy Bota-havast a nyolcvanas években eladta Romániának."

A kötetben a zágoni székhelyű erdőgondnoksághoz tartozó települések jegyzékében a községbeliek összerdővagyona már csak 34 378 hold.

Az első világháború után az itteniek még nagyobb veszteségeket szenvedtek el. A volt határőr-katonaság leszármazottait tömörítő Bota Közbirtokosság 13 414 hold erdővel szerepel a 19. század eleji telekkönyvben. A bejegyzés szerint a tulajdonos ,,Zágon község földbirtokos közönsége". Az 1921-es román földreform alkalmazása eltartott a II. világháborúig, és két fő lépésben folyt: előbb a kisajátításra került sor, majd a birtokba adásra. 1931-ben földreformbizottság döntése alapján a Botának megmaradt 1800 kataszteri hold birtoka, azaz kb. 1030 hektárnyi erdeje. A többit a három település kapta meg községi erdőként: Bárkány, Szitabodza és maga Zágon község. Az új birtokok telekkönyvezése során sok visszaélés és szabálytalanság történt, ezzel nem kívánunk itt foglalkozni, de többek között használati jogot tulajdonjogként írtak be, a bizottsági végzés dátumát nem vezették be, annak száma ceruzával szerepel, de az adminisztratív hatóság határozatának száma a mai napig hiányzik, a három községet mint tulajdonost pedig nem vezették be a telekkönyv B oldalára stb. E törvényszegések mintha csak illusztrálni kívánnák, hogy botrányos dolog történt. Garda Dezső, Venczel Józsefet követő, az egész folyamatot minősítő értékelése szerint:

,,Az 1921-es földreform, bármennyire is demokratikusnak tekinti a román történelemtudomány, a romániai magyarság számára a földbirtokok elvesztését, a mintagazdaságok tönkretételét jelentette. Ugyanakkor az erdélyi földreform kétharmad részben a legelő és erdőterület, hangsúlyosabban az erdőterület reformját jelentette, vagyis abban a művelési ágban tördelte szét a nagyobb egységeket, amelyben a kis birtoktípusok gazdaságilag nem életképesek."

A példaként idézett zágoni eset jól mutatja, hogyan jutott el több tízezer holdtól 1800 holdig az ,,osztatlan" vagyonközösség. Soha feloszthatóbb, kirabolhatóbb nem volt a közös vagyon, mint pont akkor. A 21-es földreform nem járt ugyan közvetlen államosítással — arra később, a kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban került sor —, de azzal, hogy az ún. politikai községek, a helyhatóságok számára szakítottak ki nagy darabokat belőle, tulajdonképpen közvetett, nemzeti célokat követő etatizálást hajtott végre, s a felaprózás révén ráadásul úgy lerontotta a maradék vagyon versenyképességét, tőkésíthetőségét, hogy az a közbirtokosságok mai tengődésére, gyengeségére, gúzsba kötöttségére jórészt magyarázattal szolgál.

Itt az állam, hol az állam?

Fiatal történész, Tóth-Bartos András folytat kutatást többek között az állami erdőbirtoklás háromszéki előzményeiről, s a minap több érdekes adattal szolgált. Itt a Tamás Sándor képviselő részvételével folyó feltárásból csupán egy számot ragadunk ki, idővel visszatérünk még az eredményekre. Tóth-Bartos egy olyan adatra bukkant, mely szerint 1911-ben a magyar államnak Háromszéken 3763,14 hektár erdő lett volna tulajdonában. Hogy ez megmaradt volna 1918-ig, azt még nem tudni, de semmiképpen nem támasztja alá azt a lapunkban megjelent adatot, miszerint a mai állami erdészet tízszer többre, kb. harmincezer hektárra tartana igényt a magánosítás lezárultával. Mintha zabolátlan mohósággal lenne dolgunk.