Csurka István után nem is egy, hanem két kaszás érkezett, mielőtt a 77. életévéből átfordult volna a következő, 78. esztendejébe.
A két kaszás kijár neki, miután éltének évtizedei alatt annyiszor el akarták kaszálni, és ha színműveinek hazai, azaz magyar honi sorsát vesszük alapul, ez évtizedeken át sikerült is. Csurka nem vala kedvence a Kádár-korszaknak, be is sorolták fél esztendőre a recski munkatáborba ’56-os szerepvállalása miatt, kényszerhelyzetben aláíratták vele a III/III-as ügynökség vállalását is, amelyről, az elsők között maga nyilatkozott még a 90-es évek elején, azt is elmondva, hogy a kényszerfogadalomnak soha nem tett eleget. Persze, ezt ennyivel nem úszta meg, egyesek még most is gargarizálják ügynökmúltját. Joggal, mert a gyakran szilenciumra is fogott termékeny író valóban "besúgó" volt a szónak abban az értelmében, hogy olvasói és nézői ezreinek hangosan "besúgta" a rendszer monopolhelyzetben lévő elvtársait majd urait, ezek környezetét. Általában a magyar romlást.
Jellemző, hogy most, mikor a két kaszás kórházi ágyán utána suhintott, akkor is a konfliktusok kereszttűzében viaskodott számos ellenlábasával, aki nem tudta és nem akarta elviselni, hogy a harminc budapesti színház közül, amelynek az intendánsi státuszát megpályázta és elnyerte, egy olyan is legyen a magyar fővárosban, amely a Csurka hirdette magyar nemzeti eszme letéteményese.
Huszon és egynéhány esztendeje folyamatosan azt vetették a szemére, hogy írjon színpadi műveket, és ne politizáljon, és most, amikor az Új Színháznak akarta szentelni hátralévő életét, akkor az volt a baj, hogy "újfasisztaként" mit keres a színpad körül.
Csurka István teljes kiőrlésű életet élt, olyan volt, mint az ilyen lisztből sütött kenyér, amely megőrzi a vitaminokat, a kenyér jó ízét, tápláló erejét.
Mi, erdélyiek barátságát is megízlelhettük, humorába is belekóstolhattunk, magyarságmentő ügyködését nemcsak megismerhettük, hanem vállaltuk is, amikor az otthoni színpadi függöny nem nyílhatott szét és csapódhatott össze darabjainak bemutatói után. Sepsiszentgyörgyi színházigazgatóként a 70-es évek elejétől ismertem. Az 1981/82-es évadban Sepsiszentgyörgyön a Házmestersiratót játszottuk, óriási sikerrel, mindig zsúfolt színházi közönség előtt. Egyik brassói fellépés után a színházat ezért is feljelentették. Az abszurd elemekkel is megspékelt, fordulatos darab bemutatójával kapcsolatosan az volt a "vád", hogy a sepsiszentgyörgyi színészek a színpadon a magyar himnuszt éneklik. Bukarestbe rendeltek, ahol elmondtam: ezek szerint a magyar himnusz így kezdődik: Kossuth Lajos azt üzente... A Kossuth-nótát a mi előadásunkban olyan interpretációval kornyikálják, fejtegettem, hogy ha így élünk tovább, az alkohol, a szegénység, nyomor következménye az lesz, hogy "mindnyájunknak" – az egész magyarságnak – "el kell menni" a fenébe, a pusztulásba. Végül együtt nevettünk a színházak igazgatóságának vezérkarával, akiknek azért az volt a véleményük, hogy ha a nézőtéren azt hiszik, ez a himnusz, akkor az ugyanannyi, mintha valóban azt énekelnék, s ezért, néhány előadás után vonjuk ki a műsorrendből, amiről aztán, természetesen, megfeledkeztünk.
Persze, volt valami pláne abban, hogy mi kortárs drámaként Csurka-darabot is játszottunk. Egy vidékinek hitt színház kitörési kísérlete volt ez, ami, hitem szerint, sikerült is. Ha Csurka-darabokat otthon nem játszhattak, játsszunk mi!
Hinni merem, hogy most már egy más dimenzió színházi intendánsaként játszani fogják darabjait, amelyek a kortárs magyar drámairodalom élvonalát képezik. A két kaszás – 77 év – ugyanis nemcsak utána suhintott, hanem, reméljük, rendet is vágott azokon az ideológiai meredélyeken, amelyekre ez a szó mindenféle értelmében nagy súlyú alkotó és nemzetféltő, nemzetet eligazító ember életében sziszifuszi munkával görgette a sziklákat.
Mindig fel, a hegyre.
