Kisborosnyón Köpe Csaba és felesége, Mircse Melánia hétvégi házzá épített portája folytatásaként nagy kiterjedésű, sok almafás, öreg gyümölcsös tiszteletet parancsolóan állítja meg az embert egy-egy famatuzsálem előtt.
Kísérőm, a Csíkszeredában élő szobrász magyarázza, hogy a Marosvásárhelyen élő Mircse Dezső apósa 85 éves, s elbeszélése szerint az almáskert fái az ő gyermekkorában is öregek voltak. 150—200 évesre becsüli az öreg példányok életkorát. A fák nagy része üreges, hatalmas ágaikból egyet-kettőt le kellett műteni, de szijácsuk a kéreg alatt él, szállítja az éltető nedveket az égig érő koronák felé, s az üregekben, a fák odvában madarak és más lények fészkelnek, élnek.
Hatalmas génbank ez a gyümölcsös, kisasszony, batul, aranypármen, pónik, eperalma, minden található itt, ami a régi világ, még a magyar millenniumi évek aromáját érzékelteti velünk. A szobrász a kollektívtől visszaszerzett, hatalmas kert más övezetébe mintegy száz csemetét ültetett, nem a generációváltás, hanem az együttéltetés szándékával. A gyümölcsöst a szigorú északi szelek, a Nemere ellen dombsor védi. Mikor arra jártunk, erős szél fújt, hó is szállingózott, ez előtt a fagy cukrozta meg az almatermést, csak mikor a rétyi medenceszűkülethez értünk, akkor vettük észre, hogy — enyhén túlozva — orkán erősségű szél seperi végig Háromszék lapos lapályát. A kisborosnyói Tompák, Joósok, Mircsék és a többiek elődei tudták, hogy miért telepednek ebbe a szélvédett völgykatlanba.
