Arra gondolt, hogy friss, fiatal emberekkel s a kémszolgálattól kiemelt, értelmes arcú, fiatal miniszterelnökkel sikerül valamelyest javítani a párt és önmaga zuhanó népszerűségén. A hóvihar betett nekik, s a nagy kormánypárt zuvatoló vezetői is segítettek, hogy Ungureanu és kormánya bal lábbal induljon. Maga a miniszterelnök is többet bakizott, mint illik egy dörzsöltnek tartott értelmiségitől és kémfőnöktől. Így a népszerűség-növelési szándék csírájában halt el. Ennél súlyosabb ellenben, hogy mikor napok, esetleg hetek után, ha lassan is, de kibukott a valóság a hatalmas hótakaró alól, elrémisztő képek tárultak szemünk elé. Elhanyagolt, rossz utak, elhagyott, félholt, beteg, öreg emberek, roskadozó, összeomlás határán álló vályogházak, kalyibaszerű istállókban megfagyott állatok, apró kenyér, palackozott víz és konzerv után mohón nyúló kezek. Szinte középkori állapotok.
Székelyföld adófizető régióival mindég a legelhanyagoltabb volt a beruházások lajstromán, s szélcsendben is csak akkor terelődött rá némi figyelem, ha jogsérelmeit sorolván autonómiát kért. Országos mércével mérve e régióban a legalacsonyabbak a bérek és nyugdíjak, s az RMDSZ kormányjelenléte dacára, ha a cipó-kerek térképet nézzük, és nem csak az összefüggéseiből kiragadott számadatokat görgetjük, inkább csöppennek, mint csurrannak ide a visszaosztott adólejek. Most azt láthattuk, hogy Románia déli részének némely falvai mégis elmaradottabbak, szegényebbek, s legalább annyira elöregedettek, mint a mi Székelyföldünk.
De mifelénk rég az ideje nem vályogból, hanem fából vagy téglából építkeznek, a melléképületek, a csűrők, istállók évszázados hagyomány eredményeként legalább öt klasszissal időt és viszontagságot állóbbak, mint a Regátban. Nem biztos, hogy minden házban akad bőségesen fa, liszt, fuszulyka, de a családok ősszel betakarítottak, erdőltek, az ünnepekre disznót vágtak, s reméljük, nem halt ki teljesen a rendtaró székely falut összefogó közösségi érzés sem.
Lehet, holnap, holnapután minket is befú a hó. De ugye nem temet el?