Ki a magyar? – merült fel bennem a kérdés. Ezt meghatározva tudnék arra válaszolni, hogy mit jelent nekem személyesen magyarnak lenni.
Régen sokkal egyszerűbb volt ez a kérdés. Akinek magyar volt az anyanyelve, aki ismerte a magyar történelmet, magyarnak vallhatta magát... De napjainkban bonyolultabb ez a kérdéskör. Mi van azokkal, akiknek a szülei, nagyszülei magyarok (voltak), kivándoroltak, de talán nem tanították meg a gyerekeiket magyarul? A Magyar Világtalálkozón évről évre mindenféle bőrszínű ember részt vesz, talán csak töri a magyart, és azt sem tudja, mi fán terem a honfoglalás... De mitől kevésbé magyar ő, mint az, aki úgy-ahogy beszél magyarul, de a szókincse egy hároméves szintjén, s István királyt összetéveszti Ştefan cel Maréval?
Valamilyen belső hovatartozási érzés határozhatja ezt meg. Magyarnak lenni nem egy évben kétszer kell, március 15-én és augusztus 20-án. Felvesszük az élére vasalt kosztümünket, kitűzzük a kokárdát, fennhangon énekeljük a Himnuszt, de másnap már azt sem tudjuk, mit ünnepeltünk egy nappal azelőtt. A dicső múlt őseink érdeme, nem a miénk, meddig akarunk még ebbe burkolózni?
Az a magyar, aki ha egyszer van lehetősége, az év 365 napjában tesz a magyarságért. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég, ha nem "lipsticket", hanem ajakírt használunk. Én személyesen osztom a wittgensteini nézetet: "Nyelvem határai világom határait jelentik." Magyarnak lenni számomra: mosoly, napsugár, pillangó, szivárvány.

Ambrus Melinda