Volt az én édesapámnak egy fekete paripája. Mit gondoltam, mit nem, nem egyebet egy nagy semminél: felnyergeltem a fakót, felültem a sárgára, aztán illa berek, nádak, erek! – kinyargaltam a kerek erdőbe. Kerek erdőben volt tűz is, víz is, ettem volna, ha lett volna mit; ittam, amennyi belém fért, jóllaktam, aztán egy bokor alá heveredtem. Az ám, bokor alá, de nem a kopasz földre. Fejem alá tettem a szürkét, kipányváztam a nyerget, aztán elaludtam. Egyszer nyitom a szememet, keresem a nyergemet: volt nyereg, nincs nyereg, az bizony elszaladt! Vagy tán a farkas-barkas vitte el, amíg aludtam? Szaladok erre, szaladok arra, hát amint egy csipkebokorhoz érek, arról úgy hull a dió, hogy majd agyonvert a mogyoró. Na jó, jó, de még csak most jön egy vénanyó, s rám förmed mérgesen:
– Hej, kölyök, minek ásod azt a répát, retket, csicsókát, mikor én nem neked ültettem az uborkát?!
– Nem ások én sem répát, sem retket, sem csicsókát – mondtam én nagy bátran, de az öreganyó erre felkapott egy dinnyét, s úgy fejbe vágott egy tökkel, hogy még most is sajog a fejem a fejsze fokától.
Áldott szerencsére volt még a zsebemben egy dió, kivettem a mogyorót, hajó lett a dióból, evező is rajta, s mondtam nagy büszkén:
– Isten áldja, öreganyó!
Azzal – uccu! – áteveztem a Tiszán, kimásztam a Duna partjára, s ottan bementem egy kis házba. Hej, volt ott minden jó, megennivaló! Úgy jóllaktam töltött káposztával s túrós palacsintával, hogy még most is fáj a fejem a tökmagtól! Attól, attól, nem a káposztától, de nem is a palacsintától. Volt a házban egy muzsikusbanda is, nosza, húztam én a nótát, a banda meg járta világos virradatig.
Menjetek oda ti is, járjátok ti is!