Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:
– Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.
Azt felelte a nyúl:
Alighanem olvadsz, az a bajod. Ó, ó, de sajnállak!
Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat.
– Sajnállak hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka elől, a farkas elől, fejemalja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg rajtad az üldözőim.
Úgy sírt, hogy a hónak rajta esett meg a szíve, ő is vele könnyezett.
– Mi is lesz velem nélküled? – kesergett tovább a nyúl. – Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem tenélküled?
Aztán gondolt egyet:
– Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!
El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat.
Közben kiragyogott a nap, egyre erősebben melengette a földet, roskadt a hó, zsugorodott, megáradtak az erek, patakok, megcsordultak a jeges hegyek. Nézte a nyúl, még keservesebb sírásra fakadt.
Azt mondta neki az erdő ura:
– A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztani. Hanem majd adok neked szép szürkebarna bundát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn–mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, ne itasd az egereket!
Megvigasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékát, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.
Átdolgozta: Rab Zsuzsa
