Ami összeköt
Az autonómiájáért immár nemcsak csodált, hanem bizony kissé irigyelt észak-olaszországi tartomány sokunknak nagyon távolinak tűnik. Nem csupán azért, amit önállóságával és önrendelkezése által megvalósított, hanem történelmi helyzete, népessége, gazdagsága miatt is. Pedig sok közös vonás volt és van a két régió között, miként erről a Székely Nemzeti Tanács küldöttségének tagjaként, hivatalosságokkal, de a közemberrel is találkozva, belepillantva az ottani mindennapokba meg is győződhettem.
Kezdjük talán azzal, ami Luis Durnwalder, tartományi kormányzóval (az autonóm tartomány miniszterelnöki tisztségének felel meg) való találkozónk elején elhangzott: mind a dél-tiroli németek, mind a székelyföldi magyarok történelmi léptékben nem is olyan régen ugyanazon haza állampolgárai voltak, előbbiek a nyugati, utóbbiak a keleti "végeken", s ugyanaz a történelmi kataklizma szakított el az anyaországtól. A huszadik század pedig mind Dél-Tirolban, mind Székelyföldön az elnemzetlenítés, az erőszakos beolvasztás kísérletéről szólt, igaz, különböző ideológiai köntösben. Előbbinél a két világháború közötti fasiszta uralom idején elsősorban, nálunk – az uralgó ideológiától némileg függetlenül – immár közel száz esztendeje zajlik az erőszakos elnemzetlenítés. S itt már talán el is érkeztünk az egyik sikerének, a másik sikertelenségének lényeges magyarázatához, hiszen míg amott immár fél évszázada a nyelvi-nemzetiségi jogok kiépítésének szentelik a politikai cselekvés javát, addig nálunk mind a királyi Románia, mind a szocialista internacionalizmus a magyar közösségek elsorvasztását, felmorzsolását tűzte zászlajára. A fasiszta kommunizmus pedig (hadd használjuk József Attila találó kifejezését) még a biztonságot nyújtó tulajdonviszonyokat is teljesen átrendezte.
De a hasonlóságok sorában több emberi-közösségi jellemvonást is felsorolhatunk. Dél-Tirol valamivel több mint hétezer négyzetkilométeres területe (fele annyi, mint Székelyföldé) sem a gazdagon termő rónaságokról híres, sőt, a Dolomitok déli lejtői még nehezebbé, küzdelmesebbé teszik a mindennapi megélhetést, mint nálunk. Az egyéni és közösségi karakterek így sokban hasonlítanak, a megélhetés feltételeinek megteremtése ugyanis "kitermelte", ha úgy tetszik, megkövetelte a kitartást, a következetességet, a gerincességet, a hit parancsa is hasonló módon kovácsolta közösségbe a két népcsoportot (itt a többség katolikus, a vallás központi szerepet játszik a közéletben). Hogy a külső és belső körülmények egyik helyen jólétet, magas életszínvonalat eredményeztek, másik helyen még a közvetlen környezethez képest is lemaradást, nos, ez már a következmények kategóriájába tartozik. Na meg az autonóm berendezkedés iránti igényünk természetes alapja.
A Székely Nemzeti Tanács küldöttségének egyébként az volt a célja, hogy a két régió közötti együttműködést szövetségi pályára állítsa. Az autonómia felé vezető úton ne csupán jóakaratú támogatót keressen a modellértékű önrendelkezést gyakorlókban, hanem a kölcsönös előnyök útján haladjunk: ők az autonóm hatáskörök további finomításában, mi az önrendelkezés alapvető eszközeinek megteremtésében. Ennek egyik konkrét programja az uniós szintű polgári kezdeményezés lehet, amely a nemzeti régiók számára a fejlesztéspolitikák, elsősorban a kohéziós politikák megvalósításában ölthet testet egy átfogó szabályozás keretében. A tárgyalópartnerek – a tartományi gyűlés (regionális parlament), az SVP (Dél-Tiroli Néppárt) elöljárói – ezt újszerűnek, de mindenképpen járható útnak tartják. Michl Ebner pedig, aki EP-képviselőként már járt Székelyföldön, és jelenleg a kereskedelmi kamara elnöke, érdeklődéssel fogadta az itteni vállalkozói szövetségekkel való szorosabb kapcsolat lehetőségét, hiszen például a dél-tiroli termékek külön vonzerőt jelenthetnek a székelyföldi vásárlóknak – és fordítva.

Radikális harcosok
A második világháború befejezésétől számítható út, amelyet a dél-tiroliak bejártak autonómiájuk mai állapotáig, aligha követhető nyomon részletesen egy ilyen riportban. De villantsunk fel néhány szempontot, mely eddigi ismereteink talaján ugyan, de összefüggéseiben árnyaltabb képet és főként tanulságot rejt magában. Rögzítsünk két dátumot: 1949, 1992, előbbi az első, nagyon korlátozott, az olaszosítás különböző formáit megfékezni nem képes autonómiastatútum elfogadásának éve, utóbbi a ma is érvényben lévő jogi keret elfogadásának esztendeje. A kettő között pedig a folyamatos, többfrontos küzdelem az önállóságért. Küzdelem, amely sem koncepciójában, sem az eszközök tekintetében nem volt egységes. A rendezés ugyanis korántsem szólt kizárólag az autonómiáról, vagyis a belső önrendelkezésről, hiszen az Ausztriához való vissza­csatolás vagy éppen a független államiság gondolata soha nem került le napirendről. Ma is vannak, akik politikájuk középpontjába a teljes elszakadást állítják, igaz, súlyuk és befolyásuk meglehetősen csekély. Az eszközök vonatkozásában pedig a megalkuvástól sem idegen egyezkedéstől a radikális fellépésig, el egészen az ipari, energetikai vagy infrastrukturális létesítmények, emlékművek, rendfenntartó erők elleni merényletekig, a belső küzdelem sokszor egymással is szembe menve, különböző formákat öltött. Nem beszélve a nemzetközi nyomásgyakorlásról, az anyaország diplomáciai erőfeszítéseiről.
Dabis Attila fiatal barátunkkal beszélgetve, aki budapestiként három hónapos dél-tiroli tanulmányútján került közelebbi kapcsolatba a BAS, vagyis a Dél-Tiroli Felszabadítási Bizottság néhány élő tagjával vagy hozzátartozóikkal, mi is közelebb jutottunk a mozgalom eszközeinek, tevékenységük jelentőségének megértéséhez. (Attila a magán kutatóintézet, főként az autonómiák működésével foglalkozó Európai Akadémia – EURAC – gyakornokaként vállalta, hogy a dél-tiroli székely diplomácia egyik előőrse legyen.) A mozgalom tagjai egyszerű földművesek, gazdák voltak, akik erős katolikus hitük révén nem csupán titkos tevékenységükkel, hanem sokgyermekes családjukkal is a dél-tiroli németek identitásának megőrzését szolgálták. Az általuk szervezett robbantásos merényletek vezérmotívuma így az volt, hogy azok ne veszélyeztessenek emberi életet. Az ipari vagy energetikai létesítmények (jobbára magasfeszültségű oszlopok – közel száz) felrobban­tása ezen túlmenően azért volt jelentős hatással, mert az áramkiesés a betelepített dél-tiroli, de az egész észak-olasz ipar fellegvárait érintették, a milánói kohóban egy rövid áramszünet például az egész üzem komprommitálását jelentette (gyakorlatilag le kellett bontani és újjáépíteni). Az is történelmi tény, hogy a BAS működése, az önként vállalt mozgalmi élet, az ebből fakadó meghurcoltatás, az emberéletet is követelő kínzások és az 1949 óta vezető politikai erők, a Dél-Tiroli Néppárt tárgyalásos módszerei szöges ellentétben álltak egymással.

Bozen utcáin
Bozen/Bolzano Dél-Tirol fővárosa már nevében is jelzi, hogy itt egyértelmű gyakorlat a kétnyelvűség (a ladinok lakta völgyekben pedig a háromnyelvűség). S erről gyakorlatilag első percben meggyőződhet az ide látogató. Hiszen nincs olyan nyilvános tábla, kiírás, netán reklám, ami ne lenne kétnyelvű: német és olasz. S bár az erőszakos olaszosítás, mely az iparosítás révén elsősorban a provincia három városát, főként a közel százezres fővárost érintette (a másik két város Meran/Merano és Brixen/Bressanone/Persenon), a nemzetiségi arányokat lényegesen megváltoztatta, olyannyira, hogy Bozen ma is olasz többségű (75 százalék fölötti olasz lakossággal), a nyelvi csoportok közötti arányosságot ma a közélet minden területén milliméterre érvényesítik. És a hangsúly a nyelvi csoportokon van, magyarán: nem kisebbség és többség vonatkozásában gondolkodnak, hanem a nyelvi csoportok közötti, akár többszörösen is figyelembe vett arányosság elve szerint. De a nyelvek egyenlőségének ebben a kifinomult rendszerében furcsaságokat is észlelni: Dél-Tirol német elnevezésén kívül ugyanis (ez a tartomány nevében is szereplő Südtirol) hivatalosan egyetlen nevet sem rögzítettek németül a jogszabályokban. Vagyis a gyakorlatban mindennek van német neve (ami természetesen a hagyományos név), a jogszabályokban nincs. Mindez azért történhet meg, mert épp a német ajkúak azok, akik nem fogadják el, hogy a fasiszta időkben adott olasz nevek "egyenrangúvá" váljanak a némettel. S akkor inkább kivárnak, amit nem tudnak megfelelő módon rendezni, azt elodázzák... (Ez az "alaposság" egyébként az autonóm hatáskörök gyakorlatba ültetésénél történelmi tény, hiszen az 1972-ben szentesített statútum előírásait az eredetileg tervezett két év helyett húsz esztendeig vezették be.)
Az utcán egyaránt hallani német és olasz beszédet, az arcvonások között jellegzetes olaszos arcélet, németes karaktert. És újabban a bevándorlók jelenléte is szemebeötlő, mintegy negyvenezres létszámuk (vagyis számszerűen meghaladták az őshonos ladinokét) a kiépített kényes nyelvi egyensúly újabb próbája. Így nem ritka a kirakatában kebabot kínáló török gyors kifőzde, vagy éppen a színes bőrű mozgóárus, aki kétes értékű gyöngyeit, napszemüvegeit még a kocsmákban is kínálja. S nem hiányzik a koldus, a bevándorlási hivatal ajtajában pedig egyik reggel rendkívül színes, sorban álló népességet láthattunk. Szombatonként, a belváros néhány lezárt utcájában "berendezett" piac pedig a hagyományos és specifikus dél-tiroli paraszt termékeken kívül (itt hadd jegyezzük meg a híres specket, ami nem más, mint a nálunk is honos nyers füstölt sonka laposra préselt változata, amit rendkívül vékony, papírvastagságú szeletekre vágva fogyasztanak, és egyetlen vendéglőből, még a szállodai reggeli asztaláról sem hiányozhat), nos, a piac itt is a viszonteladók helye, ahol a felhozatal semmiben nem különbözik az itthoni kínai piacétól. Legfennebb változatosabb.
Apropó, kocsmák: "törzshelyünk", ahol két este is alkalmunk volt koccintani a hagyományos Lagrei borral (ez egy vörös szőlőfajta, mely a még a fővárosban is minden talpalatnyi földet behálózó ültetvények kedveltje), a jellegzetes körépületben berendezett Batzenhausl az egyik kedvence a helyieknek, akik azonban nem túl gyakran és főként nem túl későig látogatják a hasonló "intézményeket". A szállodák, panziók fényes és drága vendéglőit elsősorban a megszálló turisták veszik igénybe, a dél-tiroliakra egyáltalán nem jellemző a gyakori vendéglő-, kocsmalátogatás. Itt még az élelmiszerüzletek is legkésőbb nyolc órakor bezárnak. A Bozenhausl emeletei külön "színvonalat" jelentenek, az alagsorba egy-egy sör vagy kupa bor elfogyasztására ülnek be az emberek, és meglehetősen nehéz helyet kapni. A fapados otthonosságot számunkra az is biztosította, hogy a főcsapos magyarul köszöntött: Csabi, ahogy a törzsvendégek szólítják, immár közel húsz éve méri a torokmelegítőt Dél-Tirol fővárosában. A főcsapos megtalálta számítását itt, s bár keresete egyelőre nem elég ahhoz, hogy saját lakást vásároljon (egy 50 négyzetméteres lakás ára 150–200 ezer euróra rúg), jó helyen 650 euróért tud bérelni, vagyis a lakásfenntartás költsége havi jövedelmének mintegy negyede. Dél-Tirolban a bruttó átlagbér évi 20 ezer euróra rúg, s emellett a közszolgáltatások (például a közszállítás) rendkívül jól szervezettek. Számunkra drága, az ottaniak számára viszont olcsó az alapellátás, egyszóval olaszországi, de európai összehasonlításban is magas az életszínvonal.