Hogy sokat emlegetett integrációjának mai helyzete mivel jellemezhető a legjobban, mutatja, hogy az itteni viskók jó része nemhogy telekkönyvileg nem létezik semmilyen lajstromban, de adókönyvekben sincs bejegyezve, a bennük lakók zömének személyazonossági irata is azóta van csupán, amióta állandó lakhely nélkül is kiállítható, és a számbavételt a városi hatóság két alapítvány segítségével külön szorgalmazta. Ez az ide is, oda is, illetve sem ide, sem oda tartozás a lakosság lelkiállapotában, egész mentalitásában és nézeteiben is a legellentmondásosabb reakciókat szüli. Jól kivehető ezen belül a magatehetetlenségben elsüllyedő, önfeladásba süppedtek széles rétege.
Róluk adott elő egy népmeseszerű példázatot nekem nemrég idősb Dima Dániel volt cigányvezető, aki négy évig a városi tanácsnak is tagja volt a kilencvenes évek elején, s akit a decemberi fordulat után választottak vajdájuknak az őrkői lakosok (alighanem azóta sem volt ahhoz fogható szabad választás a cigánynegyedben). Ma hetvenkét éves, új emberek vezetik a telepet, de egy munkás élet árán leszűrt bölcsességére érdemes odafigyelni. Közössége balsorsára és a megoldásokra terelődött legutóbb a szó, s felvetésemre az alábbi tanulságos példázattal válaszolt. Hogy a szorgalom és munka kiemel a nyomorból, ezt ugyan akár a maga és családja példájával is bizonyíthatná, de mikor az őrkői ún. Gödörben lakókat említem – a Debren-patak felé lejtő dombhajlat teknőjében felhúzott viskókban, tákolmányokban tengődőkről van szó – egy szükséges áttelepedés tervének bevezetőjeképpen, valóságos kis népmesével rukkol elő, hogy jobban megértesse magát:
– Volt egy ember, aki megnősült, szép asszonyt vett el, de az nagyon lustának bizonyult. Az soha semmit nem csinált, csak várta, hogy az ura hozza haza a pénzt, és végezze el a munkát helyette. Mikor a perefernumba kapott dolgai is elkoptak, elrongyolódtak, már járnia sem volt miben, elszakadt mindene, de ő restségében csak ült, és várta, a sült galamb a szájába repüljön. Na, egyszer üzennek, hogy a húga megyen férjhez, meghívták a lakodalomba. Jó, de nincs, amit felvennie! Na de a lánytestvér, lánytestvér — mindenképpen el kell menni. Volt még otthon két libájuk, elhatározták, kimegy az ember a piacra, és eladja, abból vesznek tisztességes öltözetet. De a libák nem kellettek a kutyának sem, az ember hazajött velük nagy búsan. Otthon a felesége közben a tűzbe vetette minden göncét, annyira bízott az új ruhában. Na most mit tegyenek? Tiszta csórén még a házból sem mehet ki, nemhogy a lakodalomba! Na, ide figyelj, azt mondja az ura, én belecsombolyítlak egy takaróba, felteszlek a szekérre, elviszlek a húgodékhoz, ott aztán a testvérek csak adnak rád valamit, és részt vehetünk a mulatságon. Úgy is lett, bebugyolálta egy pokrócba! De tél volt, ropogós, még a szőre is odafagyott a szekérhez, amíg odaértek. Ott a család aztán szépen felöltöztette, és jót mulatott volna a lagziban, ha hirtelen rá nem ébred, hogy neki elhagynia magát ezentúl soha, de soha nem szabad. A többiek ettek-ittak, ő anyagot, fonalat, tűt és cérnát kért, hogy ruhát varrjon magának. Az az asszony abban a helyben megváltozott! Ő lett a legdolgosabb, lemegbízhatóbb feleség, akire soha panasz többé nem volt.
Hát így a cigányság is. Higgye el a város, vagy bárki emberfia, ha hagynák vagy segítenék, hogy a nyomorból kikapaszkodjék, akkor fokozatosan ki is művelődne, és megváltozna. Mert aki egyszer megtapasztalta, hogy másként is lehet élni, hogy milyen a jó élet, az már küzdeni fog, hogy ne süllyedjen vissza a sárba. Mert van úgy, hogy az ember elveszíti a reményt. És akkor lemond magáról, lemond a jobb élet utáni vágyáról is. Ezt látjuk sokaknál az Őrkőn. Nincs munka, nincs megélhetés, de a házak állapota is csak lefelé húz mindenkit a Gödörben, azokra esőzéskor még a sárlé is ráfolyik, nem alkalmas a hely lakások számára. Ezért kértük a polgármestert, méressen ki egy-egy kis telkecskét a kőbánya alatti oldalban a rászorulóknak, két-három utcában elférnének a családok, és megkezdődhetne a telepiek kiemelkedése a nincstelenségből és az igénytelenségből. Azt mondották: hogyne, hogy a putrikat kelljen aztán nézzük! Ott, ugye, ahol milliomosoknak épült villákat akar látni a város, ugye! Pedig a lejtő egy szeletén elférnének ezek is két-három erdőalji utcában. És érdemes megnézni, épült egészen elfogadható ház is az utóbbi időben az Őrkőn, és nyilván arra külön kellene ügyelni, hogy azok valahogyan kinézzenek. Mert valamivel el kellene kezdeni, különben meghal a remény is, annál pedig nincs rosszabb, az a fázásnál és az étlenségnél is nagyobb kerékkötő, elég, ha járnak egyet az Őrkőn, hogy a saját szemükkel láthassák.