Az utóbbi két évtized fejlesztési erőfeszítései ugyan nem maradtak eredménytelenek az Őrkőn, ezeket már számba vettük, de mit sem változtat azon, hogy az itt élő családok kilencven százaléka – és több százról van szó – leírhatatlan viskókban, kulipintyókban, szedett-vedett tákolmányokban és lehúzó környezetben lakik.
Nos, pontosan a lakókörzeti része a negyednek az, aminek átalakítására valaminő megoldást keresett a város pár évvel ezelőtt, amikor övezeti városrendezési tervet rendelt a V & K cégtől, melynek egyik tulajdonosától kértünk szakmai véleményt a hogyan továbbról. Az őrkőiek dilemmáját a beépített terület rendezésének milyensége, hogyanja és annak kiterjesztése jelenti.
Leggyakoribb mai panaszuk, hogy nem férnek már a szorosan egymás mellé ragasztott, elképesztő szennyben és sárban fuldokló sok apró nyomortanyán. Arról nem is beszélve, hogy a másra, jobbra törekvők erőfeszítései is meghiúsulnak a szomszédság lerántó voltán, hogy a kibontakozásnak a jelenlegi állapot nem kínál teret. Az akkor elkészült utcahálózati terv ott függ a Közösség Háza falán – kezdtük a beszélgetést Viviane Gheorghiu asszonnyal, az ismert műépí­tésszel.
Viviane Gheorghiu: Az őrkői zónára azért készítettünk utcahálózati rendezési rajzot, mert felmerült az övezet felparcellázásának szükségessége. A városi tanács tulajdonában lévő terület felosztása telkekre csak úgy lehetséges, ha előbb az utcák vonalát húzzuk meg. Az emberek csak úgy építkezhetnek törvényesen, ha a tanács arra alkalmas telket jelöl ki számukra. Építési engedélyt csak olyan telekre adhat ki a város, amelyet az illető vagy megvásárol, vagy a tanács haszonbérbe adja neki például ötven évre vagy többre.
– Nos, köztudott, hogy az Őrkőn a lehető legfurcsább viszonyok uralkodnak, ott a házak jó részét engedély nélkül és jogilag rendezetlen helyzetű területre húzták fel, ráadásul össze-vissza, ahogy a szomszédokkal ki tudtak épp egyezni. De ha a terv elkészült, az engedélyek kiadásának útjából elhárultak volna-e a jogi akadályok?
– Még nem. A városnak meg kell találnia azt a jogi formát, amivel a családok felruházhatóak a házépítés jogával. Nem valószínű, hogy tulajdonjogot kapnak a telkekre, mert minek az alapján tennék. Amikor az 1991/18-as törvény folyományaként sokan visszakapták családjuk korábbi birtokát, azt tudták papírokkal igazolni. Az őrkőiek közül kevesen rendelkeznek ott telekkel, a többieknek tulajdonjoguk ott soha nem volt. A jogi megoldás kidolgozása persze a tanács dolga és jogosultsága. A kérdés megint napirendre fog kerülni, mert most kezdünk bele egy másik munkálatba, mely az elkészült általános városrendezési tervet kisebb egységekre bontja. Ezek általában utcákkal elválasztott övezetek, melyeknek homogéneknek kell lenniük, így például lehetnek bennük lakóházak és azokat kiegészítő üzletek, szolgáltatási egységek, de már termelőegységek nem, azok helye másutt lesz. Nos, mivel ennek során beépíthető területekre is bontjuk a várost, meg kell oldanunk az Őrkő kérdését is. A megjelent szabályzatnak megfelelően meg kell határoznunk, hogy ott a házépítésre alkalmas telkek mekkorák, hány négyzetméteresek legyenek, hogy a beépítettség foka megfeleljen az előírásnak. Az Őrkő kapcsán felmerül, hogy miért tervezzünk oda apró viskókat? Ceauşescu idejében városon általában száz négyzetmétert szántak egy háztelekre, ma már 250 négyzetmétertől felfelé szoktuk kiszabni azok nagyságát a terület felosztásakor. Ha mi oda csak ötven négyzetméteres telkeket szabunk ki, az hátrányos megkülönböztetést eredményez. Negatív jelzőket aggatnak rájuk, holott őket nevelni kellene, hogy be tudjanak illeszkedni a közösségbe, a társadalomba, nem?
– Ezzel nem vitatkozom. Emberhez méltó telkekhez kellene juttatni őket.
– Nem építhetünk külön gettókat a számukra, ezzel nem jutunk előbbre. Fel fogom vetni a városi tanács ülésén, hogy az elkészült területrendezési terv már nem felel meg a Őrkő mai lakossága igényeinek, ott azóta már jóval többen élnek. Azon kellene hát gondolkodni, hol adhatunk még nekik területet, ahol megfelelő nagyságú telkek mérhetőek ki számukra, s ahol nem kényszerülnek arra, hogy rögtönzött tákolmányokba költözzenek és lakjanak.
– Látott-e valahol pozitív példát a cigánynegyedek civilizált átrendezésére? Gond persze az is, hogy amit más épít nekik, azt mennyire tudják értékelni.
– Amikor Nyugaton jártam, ahhoz példát alighanem a külvárosokban találhattam volna. Nem tudok rá példát, de a mienknél is rosszabb helyzetre igen. Kolozsváron véletlenül behajtottam a szemétlerakó hely felé vivő utcába, ott elképesztő ínségben, hulladékokból tákolt hajlékokban tengődnek a nyomorultak a lehető legnagyobb rendetlenségben. Itt nálunk közismert, hogy a város a nyolcvanas években két tömbházat épített nekik, azokat lepusztították a beköltöztetettek, és a végén disznókat és lovakat kötöttek be a garzonokba. A minap azonban Hidvégen áthaladva tapasztaltam, hogy ott a cigánynegyed legalább ötször nagyobb, mint amilyen a hetvenes években volt, és örömmel láttam, dolgosabb cigányok is léteznek, akik közül egyesek, az ablakok számából ítélve, két-három szobából álló házakat is építettek, hogy a gyermekek reggel iskolába indulnak, szóval, van némi haladás. A házak sorban állnak, de nem hiszem, hogy urbanisztikai terv készült a negyedre. Nekünk meg kell oldanunk, hogy telekhez jussanak, és oda emberhez méltó házakat építhessenek.
Amit Gheorghiu asszony állít, egybeesik a cigányvezetők ama nézetével, hogy a mai negyeden belül már nem elég a hely, mi több, egy átrendezéssel még ritkítani kellene a házsűrűséget, a kőbánya irányába új utcát kellene nyitni, eleve megszabva, ki és hogyan építkezhet, miként rendezkedhet be. Egy olyan minta teremthető ez által, ami példaként hatna, és amihez a többiek is tarthatnák magukat a jövőben.