Hírül adtuk az őszelőn, hogy a sepsibesenyői Góga-Dima magyar cigánycsalád a nyomor legmélyén, lakásuk romladozó, gerendái közül látni az erdőt, Isten szabad egét. A falubeliek segítsége csak csepp volt a tengerben, és vészesen közeledett az ősz, s abban a viskóban lehetetlennek mutatkozott átvészelni a telet.
Oláh-Badi András akkori alpolgármester és néhány jóakaró helybeli elhatározta, hogy házat építenek a családnak. Akkor még csak az alap volt beöntve. A család négytagú. A koridős Góga Jolán, benne a korban. Két lánya: Ilon, a nagyobbik ("ez handikápát, instállom" – mutatta be az anya), Gyöngyi a kisebbik, s van annak egy leánykája: Izabella. Aki alig mert kijönni a házból: megijedt a fényképezőgéptől, azt hitte, hogy valami lőfegyver. Iskolába – harmadikos Sepsibesenyőn – csak azért megy, hogy joga legyen a kijáró jussokra. Az igazgató szerint mindig feltételekhez köti, hogy megjelenjen az iskolában. Ha kapok..., s így tovább. Vajon, mi lesz az ilyen gyerekekkel? Besenyőn és Maksán mindenki ismeri őket, naponta koldulnak a faluban. Falnivaló nélkül soha nem térnek haza.
Télvíz idején gyalogoltunk fel a nagy hóban Jolánékhoz. Messze fenn laknak, az erdő szélén. Látni akartuk az új lakást. Háznak talán kicsi, de lakószobának megfelelő, kb. 5x5 méteres. Fenn van a Büdöskút patakának völgyében, az Asszonyerdő alatt. Ők nem félnek sem farkastól, sem medvétől. Két kutyájuk van, azokat sem támadják meg az ordasok.
– Minek kell nektek kutya, amikor ti is éheztek?
– Izukának, erőst szereti a kutyákat! – jött a felelet. – Fázunk, mert erősen rossz a kályhánk. Bandika ígért egyet (Oláh-Badi András megbízott polgármesterről van szó), de el kell hozni. Valaki megígérte, hogy ródlival felhozza.
Jolán nemrég érkezett haza egy halom fával. Azt sem könnyű most kiszedni a kb. 35 cm vastag hó alól. A régi háznak se híre, se hamva, maradékanyagát eltüzelték. Az újat ők tapasztották meg belülről sárral, de olyan fekete, mint a korom: a kályhafüsttől és a szuszkurától.
– Bandika azt ígérte, instállom, hogy a tavasszal megvakoltassa belülről. Jó ember. Hol látott maga még egy olyan embert, aki házat épít a cigányságnak? Jaj, köhögök, meg vagyok hűlve. Le kell menjek a doktorhoz, hogy írjon valamit... Amit felír a doktor, azt veszem bé...
– Mivel világítanak este, mert itt nincs villany, de ha volna sem bírnák kifizetni.
– Mi szuszkurával.
– Az micsoda?
– A rongyot összefonják a leányaim. Egyik végit beléteszik a pléhtángyérba, amibe gáz van (értsd: petróleum), s meggyújtjuk. Füstöl, de valamit mégis világít. Most, téli időben, ha lefekszünk, amikor sötétedik, olyan hosszú az éjszaka, hogy azt hisszük, hogy soha sem virnyad meg, kezit csókolom... Van üdőnk éppen elég azon, hogy a nyomorúságunkról gondolkozzunk.
Gógáék kapják a szociális segélyt, de az a száz lejt sem üti – mondták. Minden olyan drága. Gázt nem lehet kapni a faluban. Ki ma az az ember, aki elmegy, és petróleumot szerez nekik, hogy ne virikoljanak a hosszú estéken? Megjegyzik: Sorbán Gyurika és Máté Lajiné, Icuka; odaadták a pénzt, és hoztak Szentgyörgyről "gázt".
– Ilont elvitették Bandikáék Szentgyörgyre, hátha megkapná a handikápát pénzt. De nem adták meg. Azt mondták, hogy van még erő benne, nem teljesen hándikápát! Még jó, hogy a boltban adnak nekünk hitelt, de amikor kapjuk a pénzt, azt akkor meg kell adni.
Örvendek, hogy tudtunk segíteni a nyomorultakon – mondotta Oláh-Badi András. – Került annyi anyag, amiből a házat felépítettük. Közmunka, kaláka kellett hozzá. De segített a mi alkalmazottunk, a karbantartó, Ilyés Ferenc s Berszán Tibor, Mocsel Jenő, Budi György, a cigány, Kovács Vilmos, Kovács Szilveszter. Folytatták is a faluban, hogy a cigányoknak házat építettek a főnökök, pedig lett volna annál fontosabb tennivaló! Aki mondta, rajta a lelke!
– Meghalt a nagy polgármester, az szeretett minket, de az alpolgármester nem – mondták az eresztevényi cigányok Oláh-Badi Álmos immáron egykori polgármester temetésén.
Mit értsünk ez alatt? – kérdeztük. Oláh-Badi András megbízott községi polgármester elmondta, hogy "a cigányokkal csak akkor van baj, ha nem tartják be a törvényeket. Ha követelik a szociális támogatást, akkor dolgozni kell, annyiszor és ott, ahol mi követeljük. Másképpen nincsen pénz. Ez nem szimpátia dolga!"
A legkeményebb télben hagytuk fenn a hótengerben Jolánékat. Olyan csend volt, hogy meg lehetett volna kapálni. Csak az éhes kutyák csaholása törte meg a februári némaságot. Gyengék, betegesek Jolánék, tőlük munkát várni aligha lehet. Nos, aki még nem találkozott a tökéletes nyomorral, felkeresheti őket...
.jpg)
