Negyven esztendővel ezelőtt e napon nyílt meg a kézdivásárhelyi helytörténeti múzeum, amelynek létrehozását az 1932–41 között működő elődjére emlékező helyi lakosság álmodta meg, és amelynek magvát a Gábor Áron halálának 120. évfordulója alkalmából az ágyúöntő műhely telkén lévő Turóczi-házban berendezett céhtörténeti és az 1848-as emlékekből összeállított kiállítás anyaga képezte.
Az, hogy a Kovászna Megyei Múzeum (1990-től újból Székely Nemzeti Múzeum) külső részlegeként megnyílt gyűjteményegyüttes igazi múzeummá fejlődött, Incze Lászlónak köszönhető, aki összegyűjtötte a helyi céhes és ipartársulási emlékeket, összeállította Székelyföld egyik legjelentősebb helytörténeti gyűjteményét, harminc évig vezette az intézményt. Mától az ő nevét viseli a céhes város múzeuma.
A Székely Mikó Kollégium egykori diákja, Ikafalvi Dienes Ödön ügyvéd, aki a 19. század végén mikós évei alatt ismerkedett meg a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményeivel, 1922-ben, a kézdivásárhelyi Kaszinó fennállásának nyolcvanadik évfordulóján elnöki minőségben városi múzeum létrehozására tett javaslatot. Indítványa megfogant, megkezdődött a gyűjtés, tíz év alatt nyolcezer-háromszáz tárgy gyűlt össze jórészt adományokból – tudjuk meg Incze László múzeumtörténeti összefoglalójából. A több szakcsoportba sorolt anyagból kiállítást rendeztek, székhely hiányában a múzeum az Erzsébet Árvaleánynevelő Intézet két termében nyílt meg 1932 szeptemberében. A gyűjtemény egybentartása ellenben tiszavirágéletűnek bizonyult, kilenc esztendő múlva, 1941-ben a két termet vissza kellett adni a leánynevelőnek, a múzeumi anyag raktárakba került, amelyeket 1949-ben feltörtek, és ezzel megkezdődött a gyűjtemény széthordása, pusztulása.
A gyűjtőmunka a hatvanas években indult újra, de a múzeumszervezés első igazi eredményének a Gábor Áron halála 120. évfordulója alkalmából (1969-ben) az akkor Kovászna Megyei Múzeum által szervezett kiállítás bizonyult. A megyei múzeum külső részlegévé 1972-ben váló gyűjtemény kezdetben az anyaintézet jóvoltából gazdagodott, de nem állt le a helyi gyűjtés sem. Akkoriban a kiállításoknak igazodniuk kellett a fennálló hatalom ideológiai követelményeihez, de ez egy percig sem gátolta meg Incze Lászlót abban, hogy elsődleges célnak a múzeum helytörténeti jellege megőrzését tartsa, és ezért folyamatosan munkálkodjék. A történelmi alapkiállítás és a céhtörténeti emlékek mellé sorakozott fel 1974-ben a népviseleteket bemutató babakiállítás, és megkezdődött a képzőművészeti tárlatok, művelődési rendezvények, író-olvasó találkozók sorozata. A történelmi kiállítást felsőbb utasításra 1985-ben teljesen át kellett szervezni, ellenben a helytörténeti dokumentumokat akkor is sikerült "becsempészni", 1989 után pedig újra megtörtént az átszervezés, ezúttal szabadon.
Incze László (felvételünkön) 2001-es nyugdíjazásáig igazgatta a Céhtörténeti Múzeumot, amelytől igazán csak 2007-ben bekövetkezett halála választotta el. Élete, munkássága eggyé forrt az intézmény életével, és most már tudjuk, jövőjével is.
.jpg)
