Mielőtt folytatnám körsétámat, hadd emlékeztessek egy MTI-hírre:
"A külhoni magyar óvodák vonzóvá tétele a fő célja annak a programsorozatnak, amelyet 2012, A KÜLHONI MAGYAR ÓVODÁK ÉVE mottóval hirdetett meg a nemzetpolitikai államtitkárság csütörtökön Budapesten. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár elmondta: e célra százmillió forintot különítettek el a Bethlen Gábor Alapból, és különböző cselekvési terveket dolgoznak ki, valamint olyan programokat szeretnének megvalósítani, amelyek segítik a külhoni magyar óvodák fejlődését."

Büszkén emelkedik a hótakaró alatt nyugvó udvar fölé a lécfalvi iskola nagy épülete. Aki először jár erre, biztosan azt gondolja, nyolc osztály tanulói várják már, hogy megszólaljon a szünetre hívó csengő, s birtokukba vehessék a kézilabdapályát, a tágas udvart. Valamikor így volt. Ma sajnos csak alsó tagozatosok és óvodások otthona ez a hatalmas épület.
Az óvodába lépve Kertész Sára óvónő és tizenhárom gyerek fogad. Éppen tízóraiznak a kicsik, csendben, fegyelmezetten, úgy, ahogy az ilyenkor illik. – Egy hiányzóm van – így az óvónő – az egyébként nyolc kicsi, egy közép-, három nagy- és két előkészítő csoportos gyerekseregben. Nálunk megszokottá vált, hogy tornával, mozgással kezdődik a nap, aztán rátérünk az első kötelező foglalkozásra. A tízórai – sajnos, akadozik a tej szállítása, így aztán többször elmarad, pedig nagyon igénylik a gyerekek – elfogyasztása után következik a második kötelező foglalkozás, ma a közös játékkal egybekötött közlekedési tudnivalók szerepelnek a programban, sorra vesszük a közlekedési táblákat, jelzőberendezéseket, a gyalogosokra kötelező tudnivalókat. Mesével zárjuk a napot. Így szokták meg a kicsik, hogy mindennap kapnak egy mesét. Ha netán valami közbejön, s elmaradni látszik a mese, ők figyelmeztetnek rá, és kérik. Ami a felszereltséget illeti, panaszunk nem lehet. Hogy még elkelne egy s más, az igaz, hiszen a kis autók, az ilyen-olyan "járművek" eléggé hamar tönkremennek, cserére szorulnak. Na de megoldjuk, a szülők segítőkészek, rendszeresen bekapcsolódnak tevékenységeinkbe, most is együtt ünnepeltük a farsang végét, a gyerekek jelmezbe öltöztek, táncoltak, bábot égettek... Hogy mi a kedvenc játékuk? Nagyon változó a vonzódásuk, van, aki rajzolni szeret, vasalni, mosogatni, de akadnak olyanok is, akik szívesen autóznak... A fontos, hogy mindenik megtalálja a maga játékszerét, s azzal elfoglalja magát. Tervem, vágyam? Ma­radok a vágy mellett, azt szeretném, hogy gondmentes, nyugodt jövőnk legyen, hogy eleget tehessek vállalt hivatásomnak, annak középpontjában pedig a gyerekek állnak.
Az I–IV. osztályban Kertész Tibor kántortanító oktat. Húsz gyereke van, hat elsős, négy másodikos, hat harmadikos és négy negyedikes, azaz tizenhárom fiúcska és hét kislány. Aztán megnézzük a nemrég egy magyarországi alapítvány jóvoltából kapott könyvek halmazát, meghallgatom a "tanító bácsi" terveit egy kommunikációs központ beindításáról, idejének beosztásáról, hiszen a tanítás mellett kántorkodik, hangszeres oktatást végez Kovásznán, tervezi a lécfalvi dalárda újraindítását. Na szóval, ahogy mondani szokás, nem lopja a napot.
– A testnevelést is én tanítom – mondja Kertész Tibor –, van egy 6x8,5 m-es nagyságú tornatermünk, abban egy svédszekrény, egy ló, egy korlát, egy tornapad, négy bordásfal és nyolc tornaszőnyeg, a szekrényben pedig a labdák kapnak helyet. Télen itt tartjuk a tornaórát, (néha kimegyünk szánkózni az Ördög ereszkedőjére), tavasszal, nyáron és ősszel kint, a tágas udvaron, a kézilabdapályán. Amikor megtartjuk... Nézze, az összevont osztályok oktatásában néha rámegy egy-egy torna- vagy rajzóra például a matematika javára, ahol ugyanis túl sokat kérnek, túl nagy az elvárás... Ez van, ezzel kell számolni, nincs, amiért szépítenem a tényeket. Na de visszatérve a testneveléshez, igyekszem megtanítani az alapokat, igyekszem élni a torna, az atlétika és természetesen a sportjátékok nyújtotta lehetőségekkel. A versenysportra gondolni sem merek, hiszen kevés a gyermek, és nagy köztük a korkülönbség. Az egyéni sportokban – például a mezei futásban – még fel lehet készülni, ezeken részt lehetne venni – ha tudnánk, mikor és hol rendeznek versenyt –, na szóval, nem egyszerű megoldani a tökéletest. Igyekszem eleget tenni az elvárásoknak, amennyire időmből, energiámból futja.
Jó érzés töltött el a két pedagógus őszinte szavait hallgatva. Igyekeztek a valóságot tükrözni, igyekeztek megértetni, mi miért van, és tudtomra adni, hogy ők nem azért állnak itt a katedrán, hogy panaszkodjanak, hanem hogy megoldják a mindennapok apró-cseprő gondjait, s a lehető legjobban – szépítgetések, mellébeszélések nélkül – megfeleljenek hivatásuknak.
Jó munkát, Kertészék!