Esetében az arany testet ölthet, úgymond, emberségben, szakmai előmenetelben, megbecsültségben, népszerűségben, akár tekintélyben is, s miért ne, anyagiakban. Tette, amit tennie kell, mert az ő vezére bensejéből vezérelte – hogy költő szavaival éljünk.
Közben pedig látnia kellett, hogy – kik nyíltan, kik hallgatólag – ahhoz a jelszóhoz tartják magukat ama sokoldalúan deformált társadalomban, amely az egyetlen pártra ruházott mindenféle szerepet a társadalomban, azaz: Vezessen a Párt! Egyesek – idők múlásával egyre kevesebben – a jelszó s az ezzel járó eszme betűjét követték, minthogy szelleme nem volt neki, mások – egyre többen – hű alattvalóknak tüntették fel magukat félig-meddig, mint az Arany által megverselt tudós szolgája, akire a nagy becsben tartott macska vala bízva, mely egyszer csak gazdája igen nagy szomorúságára fölvette volt a néhai nevet a talpraesett cseléd "hűsége" következtében...
A szó meg elözönlött jelent, beborított múltat és ködössé tett jövendőt. Szóözön fullasztott embert és társadalmat. A hitelt érdemlő megszólalás pedig ilyen környezetben alig lehetséges. A hamis beszéd lett egyre többeknek kenyere.
Szegénység hát a sok beszéd? – fordított kérdőre emberünk egy másik népi bölcsességet, annál is inkább, mivel a néhai nevet fölvett régi rendszert követően még kilátástalanabb lett beszéd útján eligazodni. Mivelhogy nem megvilágítani akart a szó, hanem elfedni irányt és utat. Sötét szándékokat takar mindig is, ha álszent, kétszínű próféták, ámítók és hordószónokok veszik szájukra. A beszéd válik ópiummá, miáltal a sokaság vakon követendi majd a kevesek akaratát. Mintha csak kizárólagos célja lenne a beszélőnek szavak által homályosan láttatni, hogy mind a valóságot, mind önmaga arcát, igazi énjét elrejthesse. Ennek következtében használójától egyre jobban elidegenedik a szó, mert már régen nem ő maga szólal meg általa, hanem egy önmagát is feladó álnok beszélő akárki. Olyan, aki esetében a sok beszéd bizonyára szegénységhez nem vezet...
A diktatúrákban erőszak, a demokráciákban manipuláció közepette zajlik a hazug szó általi vezetés – summázhatja ma már emberünk. A beszélő részéről a kihívást azonban elodázni vétek: ki megszólal, adja vissza hitelét a szónak, töltse fel azt igazi tartalommal. Különben azt érdemli, amit a színészetet dicsérő Petőfi mondott a hamis színészre, aki meghazudtolja cselekedeteivel mindazokat a nagyszerű tanokat és célokat, amelyeket a színpadról hirdet a népnek, azaz:
Ha meg nem tesszük azt,
Ami föladatunk:
Akkor gyalázat ránk,
Színészek nem vagyunk!
Szólnia kell mégis-mégis az embernek, de oly módon, hogy igazi aranyra váltsa szavait. Nehéz hűség ez is, de vállalni kell – gondolja emberünk.