Az itteni hazánk és az ottani hazánk. Persze nem kétséges, hogy ez is – elődjeihez hasonlóan – a csendes elmúlás sorsára jut. Addig rágják "ezt is szeretem, azt is szeretem" alapon az átvilágítást, hogy csak a csutka marad (vagy az sem). Tulajdonképpen mindkét hazánkban a sötétből előnyúló fenyegető ujjat jelenti: vigyázz, mert nyomban elesel a vajas-sonkás kenyértől! Ebben csak az a szomorú, hogy az állítólag jobboldali, polgári pártok (a kormánypártok itt is, ott is) nyitogatják a "kiskapukat" barátaiknak, párttársaiknak, mindenféle kivétellel csupaszítva le a készülő törvényt. Kétségtelen, a román lusztráció és a magyar átvilágítás választási, illetve lejáratási célt szolgál. Olyannyira világos, hogy kit kell kivonni a törvény hatálya alól, és kit kell beleérteni, hogy ez az egész eljárás az egyáltalán nem ostoba köznép megvetésével vagy viccfabrikáló kedvével találkozik.
Ha valóban meg akarták volna tisztítani a társadalmat az egykori diktatúra kiszolgálóitól, a többségükben megélhetési kommunista potentátoktól, akkor mondjuk ki, hogy ezt a lehetőséget rég elszalasztották. Ha még élnek, jobbára idős nyugdíjasok, és nem átlagnyugdíjból tengődnek. S mivel – ez adódik személyiségük lényegi vonásából – van érzékük a lehetőségekkel élni, ma már tekintélyük vagyonuk nagysága szerinti, vagyonukat pedig igyekeznek "adómentessé tenni", külföldön vagy rokonoknál elhelyezni. Az pedig, hogy "leleplezik" múltjukat, legfeljebb vállvonogatást vált ki belőlük.
És ismerjük be, a mindenféle nélkülözést elszenvedő átlagpolgárt nem is érdekli mindez, sőt, egyre erősebb az a nosztalgiahang, amely a Ceauşescu-diktatúrát kívánná vissza, esetleg a Kádárét amott. A társadalom egyre szegényebb középrétege nem érzékeli a demokrácia "jótéteményeit". A szabadverseny liberális hite a szabad rablással vált sajátos lehetőséggé, s ez ellen senki és semmi nem védi meg az eszköztelen polgárt, aki egyre kiszolgáltatottabb lesz ebben a fejetlen sodrásban.
A (h)átvilágítás nem egyéb, mint alku nyugtalan lelkiismeretünkkel.