Talán az elkobzott földbirtokokért, kastélyokért, gyárakért, alacsony munkabérekért – engem talán az elrabolt illúzióimért – akarták kárpótolni az embereket. Nem lehetett tudni, hogy mennyi lesz majd az értéke, mire lesz jó, hol lehet felhasználni, egyszóval titok lengte körül az egészet. Mindenesetre, mert kaptunk valamit, örültünk neki, mint vak Laci a fél szemének. Nekem még az is megfordult a fejemben, hogy meg kellene néhányat aprópénzért vásárolni a kedves, barna bőrű felkínálóktól, de aztán győzött a jobbik énem, elhárítottam a vásárt – arra biztatva őket, hogy ne adják el az aranytojó tyúkot, várjanak türelemmel, tegyék le a részvényt valamelyik jól menő vállalatnál, s majd a részesedést ve­gyék fel minden év végén. Mi is elkezdtünk valamilyen jól menő vállalat után kutatni. A hús­iparra gondoltam, ahol volt némi ismeretségem, de kiderült, hogy azt már nálam erősebbek nézték ki, és még az előszobáig sem engedtek. Nem baj, ott az uzoni szeszgyár, az mindig tőkeerős, működőképes vállalat lesz, viszem oda, gondoltam naivul. Kiderült, hogy itt sem érnek semmit közvetítő támogatóim, már minden hely elkelt.
Hát bizony elbúsultam magam, hogy nem tudtam a családi részvénycsomagot elhelyezni oda, ahova szerettem volna. Nemcsak e vállalatoktól remélt busás járadék elmaradása, hanem a családban ért presztízsveszteség is bántott. (Hát még ennyit sem tud elintézni? stb.) Szomorúan dúdoltam: "Sej-haj, régi búnk és bánatunk." Még jó, hogy ekkor hirdette a Háromszék: a kézdivásárhelyi csavargyár is fogadja a leendő kisrészvényeseket. "Nincs még veszve Lengyelország!" Ott a legszékelyebb gyár a céhes városban, félre az anyagi haszonleséssel, azt fogom támogatni. És így is lett!
Egy szép vasárnap reggel ünneplőbe öltöztünk – elvégre leendő gyárrészvényesek lennénk, vagy mi a szösz? –, és beutaztunk a megyeszékhelyre. Akkor már lehetett benzint kapni olcsón is és feketén is, tehát ez az utazás nem jelentett semmit, meg aztán a benzinár eltörpült a "várt haszon" mellett. A fiamat és a menyemet is magammal vittem, mert ugye személyesen nekik is alá kell írniuk e fontos pénzügyi tranzakciót, és bevonultunk a régi postaépületben berendezett fogadóirodába. Ha jól emlékszem, a rend őreit két derék kék ruhás is képviselte a bejáratnál. Bejutottunk egy kedves mosolyú, előzékeny szőke nőhöz, aki hellyel kínált minket, és eligazított a formaságok Bábelében. Ennek elvégzése után mind a négyen büszkén odakanyarítottuk a nevünket, ahova a kedves hölgy mutatta. Dagadtabb kebellel léptünk ki az ajtón, mint ahogy beléptünk. Hogyne. Hiszen immár a híres kézdivásárhelyi csavargyár száz részvényét mondhattuk magunkénak!
E büszkeség érzésével telepedtünk le a közeli cukrászdába egy-egy feketére és fagylaltra. Még az is átfutott a fejemen, hogy esetleg pár év múlva a járandóságból kicserélhetem öreg Daciámat...
Aztán vártuk az év végét. Az eljött, de a pénzes utalvány elakadt valahol. És így történt a rá következő években is! Bár egy újévi jókívánságot tartalmazó lapot sem kaptunk.
Aztán évek múlva dupla székely lett a gyár. Megint adventi hangulatba kerültünk minden év végén. Mondanom sem kell: feleslegesen. Sem pénzes utalványt, sem képeslapot nem kaptunk.
Aztán valamelyik év januárjában jött egy számomra nagyon kedves hír. A dupla szé­kely gyár székely tulajdonosa (?) megvette (fuzionálta?) az uzoni szeszgyárat is. A csavargyári kisrészvényesek (gondoltam, ezek mi vagyunk) vezetője társult a szeszgyárral. "Sej-haj, újra élünk s vigadunk", dúdoltam elégedetten, hiszen eredetileg is ide vágytam. Családostul (kettővel azóta megszapo­rodott a létszám, de reméltük, hogy kapunk két pótszéket) készültünk a társulási ünnepségre. Gondoltam, ott a magamfajta kisrészvényesekkel meghallgatjuk a beszámolót, amelyikből kiderül, hogy mi lett az annak idején olyan nagy pompával összegyűjtött "kuponok" sorsa, ki vagy kik részére alakultak át hasznosítható részvényekké. Úgy gondoltam, ez rajtunk kívül még sokakat érdekelne, akik hozzánk hasonlóan a csavargyárban akartak "menetet vágni". Úgy képzeltem, hogy a beszámoló után olyant mulatunk a járadékszeszből, amilyent még nem látott Uzon nagyközsége. És a végén – mint ama csodálatos bibliai menyegzőn, ahol két halból és öt árpakenyérből mindenki jóllakott, és még tizenhárom kosár maradékot is összegyűjtöttek – mi is fogunk kapni, ha nem is tizenhárom, de legalább egy-egy demi­zson jóféle uzoni szeszt az elmaradt járadék fejében.
"Sej-haj" – kezdtem volna dúdolni megint, de idejében abbahagytam, mert vissza kellett térnem a képzelet világából és a múltból a rideg jelenbe. A gyárak lepusztultak, és a mi kuponjaink bizony már rég elvesztek. Vagy talán mégsem? Nem tudom! Még szerencse, hogy nem adtam értük semmit. Az egykori csavargyárba annak idején nagy derendóciával leadott kuponokért bizony mi nem kaptunk semmit, és több mint bizonyos, hogy "a helyi tőzsdére sem fog felkerülni" a cég, mert a "székely vagyont" is erősen megtépázták az elmúlt húsz év ilyen-olyan történései.
Ilyen a kapitalizmus – mondom magamnak a merengésből visszatérve. Hát ezért nem szeretem!