Farcádi Botond
Mintegy három hónap választ el még az önkormányzati választásoktól, a parlamenti voksolásig pedig fél évnél több van hátra – a kampányidőszak megannyi jele azonban már érzékelhető mindennapjainkban.
Kezdődik az ígéretözön, beindítója maga Traian Băsescu, aki néhány hete még óva intette a kormányt mindenféle populista intézkedéstől, szerdai parlamenti beszédében azonban már majdhogynem utasította a hatalmon levőket, találjanak megoldást a közalkalmazottak béreinek visszaállítására a csökkentés előtti szintre. Hogy ez nem az államfő feladata, hatásköre, az jóformán már fel sem tűnik senkinek, olyannyira hozzászoktunk autoriter vezetési stílusához és ahhoz, hogy úgyis az történik az országban, amit ő akar. Láthatólag az sem zavar senkit, hogy a választások előtti időszakban tilos a béremelés – az erről szóló törvényt éppen azért hozták, hogy kampánycélok érdekében ne lehessen kiüríteni az államkasszát. Ugyanebbe a kategóriába sorolhatjuk Mihai Răzvan Ungureanu kormányfő azon kijelentését, miszerint csökkentik a társadalombiztosítási járulékot – időpontot, konkrétumot azonban ő sem említett.
De nemcsak az ígéretek zavarhatják ebben az időszakban a tisztánlátást. Fokozza a bábeli zűrzavart a hamisan csengő sikerpropaganda, a kisebb vagy nagyobb eredmények túlzott hangsúlyozása, a kudarcok elhallgatása, a felelősség hárítása, és ha mindez nem lenne elegendő, a politikai ellenfelek sárba döngölése, lejáratása. Háromszéken is akad példa minderre: az RMDSZ-es megyevezetés talán ingatagnak érzi a talajt a lába alatt, ezért aztán egyre durvább eszközöket vet be. Tamás Sándor elnök például árva gyermekek helyzetéből próbál politikai tőkét kovácsolni, s ha a dráma nem elég, hát különféle intrikákkal próbálkoznak, magukhoz édesgetik vagy éppen megvásárolják a függetleneket, zavart keltenek politikai ellenfeleik táborában egy-egy képviselőjük átcsábításával.
Hogy mi mindent tartalmaz még a pártok rendelkezésére álló propaganda-eszköztár, nem tudhatjuk, annyi azonban világosan látszik: nem az a cél, hogy programok és jelöltek elképzelései, tervei versenyezzenek egymással. Ehelyett inkább azt tapasztaljuk, mintha készakarva süllyesztenék minél alantasabb szintre a politikát, a közügyekről való beszédet. S még mielőtt a kampány füstje végképp elhomályosítaná látásunkat, feltehetjük a kérdést: kinek az érdeke ez? Vajon nem éppen a hatalmon levőké, akik abban bíznak, hogy ha minél több jóhiszemű választópolgárt elriasztanak a "politika mocskos világától", akkor majd maguk választhatják meg saját magukat?
