Nemzeti dal
A pesti ifjúság vezetői – a bécsi forradalom hírére – március 14-én a Pilvax kávéházban gyűltek össze. Megvitatták az eseményeket, úgy vélték, elérkezett az idő arra, hogy Magyarországon is felszámolják az elmaradott feudális társadalmat. Már éjfélre járt az idő, amikor az ifjak egyike, Petőfi Sándor egy összehajtott papírt vett elő, amelyen a Nemzeti dal szövege volt olvasható. Az egyik jogászhallgató, Szikra Fe­renc, miután meglátta a vers első sorát: "Rajta, magyar, hí a haza!", megjegyezte: "elébb talpra kell állítani a magyart, aztán – rajta!". Petőfi Szikra tanácsára azonnal megváltoztatta a kezdő sort, és így született meg a mindenki által jól ismert: Talpra, magyar!
E forradalmi dal szövege egyértelmű. Választani kell a rabság és a szabadság között. A dal ismétlődő sorai küzdelemre ösztönöznek: "A magyarok Istenére / Es­küszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!" E mozgósító erejű Petőfi-vers már március 15-én közismertté vált. Több ezren olvasták, szavalták. E versből ihletődött a román költő, Andrei Mureşanu: "Ébredj, román, halálos álmodból – / Hová barbár zsarnokid nyomtak – / Most vagy soha! / Új sorsot szabj magadnak, / Mely előtt zsarnokid is térdre hullnak." Petőfi gondolatai köszönnek vissza a szlovák Ján Botto verséből is: "Talpra, szlovák, halld a hazát, / Itt az idő, cselekedjél! / Vajon bilincsekben akartok senyvedni, – / Vagy a rabságot akarjátok? / Az Úristenre esküszöm, / Hogy rab többé nem leszek".
Bátran és büszkén elmondhatjuk, hogy Petőfi Sándor Nemzeti dala a népek szabadságdalává vált. Ez érthető, mert Európa népei 1848-ban mind-mind szabadságra vágytak.

1848. március 15.
A március 15-i események legmegbízhatóbb forrása Petőfi Sándor Naplója. A forradalmi ifjúság vezetői már kora reggel a Pilvax kávéházban gyülekeztek, köztük Vasvári Pál, Jókai Mór, Bulyovszky Gyula és mások. A Proklamáció összeállítása után felolvasták a forradalmi követeléseket tartalmazó 12 pontot, Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Elhatározták, hogy mozgósítják az egyetemistákat, a hatalmat a forradalmi követelések elfogadására kényszerítik. Először az orvosi egyetemre mentek. Annak ellenére, hogy szakadt az eső, a lelkesedés olyan nagy volt, mint "a görögtűz: a víz nem olthatta el". Az orvosoktól a mérnökökhöz, majd a jogászokhoz vonultak. "Jókai fölolvasta a felhívást és a 12 pontot, s énvelem elszavaltatták a »Nemzeti-dal«-t. – olvashatjuk Petőfi Naplójában – Mindket­tőt kitörő lelkesedéssel fogadták, s a refrénben előjövő »esküszünk«-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg".
A déli órákban a tömeg Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdájához érkezett, ahol jelképesen lefoglaltak egy nyomdagépet, amelyen cenzúra nélkül nyomtatni kezdték a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Ezt a nép között osztották szét, amely azokat "részeg örömmel kapkodta". Ezután gyűlést hirdettek délután három órára a Múzeum térre. Az itt összegyűlt tömeg a városházához ment, ahol a tanácsterem "megtelt néppel". "Rövid tanácskozás után a polgármester aláírta a 12 pontot." A lelkesedés a tetőfokra hágott. Az ifjúság elhatározta, hogy átmegy Budára. A húszezer főre nőtt tömeg küldöttségét a Helytartó Tanács fogadta. Petőfi szavaival: a követelések felsorolása idején a "nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s ötpercnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett". A katonaság parancsot kapott arra, hogy fegyverét ne használja. Táncsics Mihály "börtönajtaja megnyílt". A rabságból szabadított írót a tömeg "diadallal hozta át" Pestre. "Ez volt március 15-e" – írta Petőfi.

A híres 12 pont:
"Mit kiván a magyar nemzet.
Legyen béke, szabadság és egyetértés.
1. Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését.
2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten.
3. Évenkinti országgyűlést Pesten.
4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
5. Nemzeti őrsereg.
6. Közös teherviselés.
7. Urbéri viszonyok megszüntetése.
8. Esküdtszék, képviselet egyenlőség alap­ján.
9. Nemzeti Bank.
10. A’ katonaság esküdjék meg az al­kot­mányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.
11. A’ politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
12. Unio. (Erdéllyel)
Egyenlőség, szabadság, testvériség!"

Az uzoni katonai lázadás
Az osztrák katonai parancsnokság már 1848 tavaszán megkezdte a titkos aknamunkát a magyar forradalmi kormányzat ellen. Egyik fő célja a magyar forradalomhoz hű székelység lefegyverezése volt, mert a székely határőrezredek jelentették 1848 tavaszán a magyar forradalmi kormányzat egyetlen használható katonai erejét. Puchner Antalnak – az erdélyi osztrák hadsereg parancsnokának – egyik ellenforradalmi akciójára 1848. április 25-én Uzonban derült fény. A községben összegyűlt népgyűlésen Illyefalvi Gál Dániel és Illyefalvi Németh László forradalmár ügyvéd vezetésével ellenőrzik azt a 15 társzekér fegyvert, amelyet osztrák katonai parancsra Brassóba kellett volna szállítani. Miután kiderült, hogy azok jó állapotban vannak, csak javítás ürügyén akarják kivitetni Háromszék területéről, Gálék elrendelték a fegyverek Sepsi­szentgyörgyre szállítását. Ez alkalommal 400 székely határőrkatona tagadta meg a parancsot, hogy elhagyja Székelyföldet, mert tudomásukra jutott, hogy az olasz forradalmárok ellen akarják vezényelni őket. Az uzoni engedetlenség volt az első katonai lázadás Magyarországon.

Az erdélyi polgárháború
Puchner altábornagy 1848 tavaszán és nyarán csak formailag engedelmeskedett a magyar kormánynak. A császár nevében 1848. október 18-án nyíltan átvette Erdély irányítását, és katonai kormányzást vezetett be. Mivel túlbecsülte a magyar forradalmi erőket, ezért az erdélyi románságot népfelkelés kirobbantására buzdította. A román felkelők feladatául tűzte ki az Aradtól és Szebentől északra elterülő régiók magyar nemzetőreinek lefegyverzését.
Egyértelmű: e parancs egyik célja a véres etnikai konfliktus kirobbantása volt, minekutána az osztrák hadsereg rendteremtőként léphessen fel. Eredménye: lángba borultak a magyar falvak és városok. Több magyar település civil lakosságát irtották ki. Abrudbányán 1000, Verespatakon 334, Zalatnán és Preszá­kánál 800, Nagyenyeden 800, Kisenyeden 170 magyart öltek meg. Mintegy 10 ezer főre tehető a magyar áldozatok száma, míg a románoké – a hivatalos, a magyarbarátsággal nem vádolható osztrák hatóságok felmérése szerint – 4271–4425 lehetett.
A magyarság vesztesége a népességarányt figyelembe véve többszöröse a románokénak. A román polgári lakosság tekintélyes része a rögtönítélő bíróságok ítéletei alapján, tiszti parancsra, illetve a települések elfoglalása idején vesztette életét, míg a magyarság döntő többsége mint fegyvertelen civil pusztult el. Ennek ellenére a mai demokratikus Romá­niában, a hajdani "kincses" Kolozsváron, a nemrég még színmagyar városban az egykori Biasini Szálló falán gyűlöletet gerjesztő tábla áll. A bécsi udvar félrevezetésére szolgáló, 1850-ben összeállított magyarellenes propaganda szerint: 1848/49-ben a magyarok 40 ezer románt öltek meg és 1200 román falut égettek fel. E hazug szöveg egyértelműen magyarellenes propaganda. Gondoljunk csak arra, hogy az 1848/49-es magyarellenes mészárlások igazolható történeti tények, mégis minden tisztességes magyar ember komolytalan tettnek minősíti a tavaly márciusi csíkszeredai bábuégetést. Miért nem lehet már levenni a kolozsvári uszító jellegű táblát? Mindezt akkor, amikor közismert a szöveg magyar­ellenes jellege. A román "forradalom" egyik vezetője, Gheorghe Bariţiu – aki magyarbarástággal nem vádolható – a Gazeta Tran­silvaniei főszerkesztőjeként is legtöbb 6000 főre teszi az elpusztult románok számát.

Agyagfalva
1848 októberében a székely népnek el kellett döntenie: vállalja-e az önvédelmi harcot az osztrák hadsereggel szemben, vagy behódol. Ennek eldöntésére Ber­zenczey László marosszéki képviselő és kormánybiztos – 1848. október 16-ára – az ősi székely szokásnak megfelelően Székely Nemzeti Gyűlést hirdet Agyagfalvára. A források szerint a gyűlésen részt vevők száma elérte a 60 ezret. A nemzetgyűlés elnökének gróf Mikó Imrét választották, a hadsereg főparancsnoka Sombori Sándor huszárezredes lett. Mivel a nemzetgyűlés idején Erdély-szerte magyarságellenes atrocitásokra került sor, és megérkezett annak a híre is, hogy Puchner tábornok ostromállapotot hirdetett, a felkészületlen, népgyűlésre érkezőkből huszonötezer fős haderőt állítottak fel. Őket már október 24-én az ellenség ellen küldték. A székelyek egyik jelentős győzelmére Vajdaszentiványnál került sor, ahol október 29-én szétverték a naszódi román határőr-katonaságot, amelyet Urbán alezredes vezetett. November 5-én azonban a Joseph Gedeon altábornagy által vezettet, fegyelmezett és tüzérséggel felszerelt császári sereg Marosvásárhelynél győz. A szervezetlen székely katonai erők felbomlottak. Erdély és Székelyföld nagyobbik része (Aranyos-, Maros-, Ud­varhely-, Csíkszék) a császáriak ellenőrzése alá került.

Háromszék nem alkuszik!
E reménytelenné vált helyzetben, a székelység egynegyedét alkotó Háromszék népe vállalja az önvédelmet, kimondja: Há­romszék népe nem támad, de szükség esetén védekezik. Annak hírére, hogy az osztrákok feltétel nélküli meghódolást követelnek, a november derekán tartott sepsiszentgyörgyi népgyűlésen megszervezték Há­romszék katonai védelmét. Ez alkalommal hangzottak el Gábor Áron később híressé vált szavai: Lesz ágyú!
1848. november 28-án próbálták ki Gábor Áron Bodvajban öntött két vaságyúját. E napon a nép – ősi székely szokás szerint –, darabokra tépte az áruló Balázs Manó őrnagyot, aki elárulta Erdővidék népét, és kimondták a fegyveres önvédelmet. A közigazgatás vezetőivé Berde Mózes kormánybiztost és Horváth Albert királybírót választották. A gyűlés előkészítésében, az önvédelem kimondásában jelentős szerepet vállalt a forradalmi párt, a Kiskomité és annak vezére, Illyefalvi Gál Dániel. A székely hadsereg vezetőivé Sombori Sándort, Nagy Imrét és Pap Mihályt nevezték ki. A Mátyás- és a székely huszárok Horváth Ignác parancsnoksága alá kerültek. A tüzérség megszervezését, az ágyúgyártás irányítását Gábor Áronra bízták. Megszervezték a "hírszolgálatot" (harangok félreverése, lármafák stb.). Néhány nap alatt 12 ezer ember állt fegyverben. Ilyen nagyszámú fegyverest egyetlen tájegység népe sem állított ki.

Az önvédelmi harc
Megszervezték a Bodzai-szorostól a Rikai-hegységig húzódó védelmi vonalat. November 30-án megszólaltak az első székely ágyúk. A hidvégi csata után Heydte osztrák hadteste visszavonult. December ötödikén a székely erők Szászhermánynál győztes csatát vívtak, felszabadították a barcasági csángó magyar falvakat. Négy nappal később, december 9-én a Felsőrákos és Köpec közötti összecsapásban Heydte csapatai győztek. Az ütközet után felgyújtották Köpecet. A vérengzések során 51 köpeci polgárt mészároltak le. A megfélemlítés nem sikerült, mert december 13-án a 8000 fős háromszéki főerő a rikai csatában, Felsőrákos mellett szétverte Heydte nagyszámú haderejét. Az osztrák katonai vezetés, látva Háromszék komoly katonai felkészültségét, december 18-án újabb csapatokat irányított Háromszék ellen, így az osztrák haderő számbeli és technikai fölénybe került. Bár a Gál Sándor vezette székely csapatok Ürmös­nél szétverték az egyik osztrák hadtestet, nem tudták megakadályozni a december 24-i hidvégi csatavesztést. Ez nem jelentette Há­romszék leverését, de az önvédelem irányítói december 28-án úgy határoztak, hogy megegyezést kötnek az osztrákokkal. Ők akkor még nem tudtak arról, hogy Bem tábornok seregeivel Székelyföld felé tart. A békekötésre 1849. január 2-án Árapatakon került sor. Úgy kötöttek békét, mint egyenlő hadviselő felek. Feltételként szabták meg azt, hogy az ellenség nem szállhatja meg Háromszéket. A hűségeskü tömeges letételére és a fegyverek teljes átadására nem került sor.

A székely hadiipar
1848 őszén a Bodvajban és a Sep­siszentgyörgyön öntött ágyúk morálisan hozzájárultak az önvédelmi harc sikeréhez. Az ágyúöntés 1849 januárjától Kézdivá­sárhelyen folytatódott. Székelyföld főparancsnoka, Gál Sándor ezredes, Illyefalvi Németh László, Háromszék jeles kormánybiztosa és Gábor Áron páratlan szervező munkája révén Kézdivásárhely az erdélyi hadiipar egyik legjelentősebb központja lett. Kézdivásárhely ágyúöntő gyárában Gábor Áron, Túróczi Mózes, Dummel Ferdinánd és Vég Antal irányításával több mint hetven ágyút öntöttek. Szacsvay János irányítja a lőporgyárat, Gábriányi József és ifjabb Jancsó József a gyutacsgyártást, Baka Mihály a salétromgyártást vezeti. Ágyúvá öntötték Székelyföld népének önként felajánlott 313 harangját. De a csíkszentdomokosi rézbánya folyamatos termelése is ezt szolgálta. A csíkmadarasi lőporgyárat a kitűnő szakember, Bodor Ferenc mérnök vezette. Hadianyagot gyártottak még Lövétén, de Csíkszeredában is szereltek fel ágyúkat. Bővültek a háromszéki és a csíki kéntelepek. Nyersanyagot vásároltak Moldvából és Erdélyből is. A székely tüzérség megszervezője, kiképzője az ágyúöntésről közismert Gábor Áron lett.

Harc Erdély felszabadításáért
Miután Bem József tábornok 1848 decemberében felszabadította Észak-Erdélyt, joggal számított a hazaszeretetéről és vitéz­ségéről híres székely népre. Háromszék élére olyan jeles kormánybiztos került, mint Illyefalvi Németh László. A székely hadak főparancsnoka Gál Sándor lett. Az egyesült csíki és háromszéki csapatok már február 4-én Vízaknára indultak, hogy csatlakozzanak Bem seregeihez. Útközben Al­doboly és Szászhermány határában megütköztek a Havaselvéről behívott orosz csapatokkal. A cári haderőt az Andrei Şaguna püspök által vezetett osztrákbérenc küldöttség hívta Erdélybe. Időközben a Vörös­toronyi-szoroson is betört Erdélybe egy másik orosz hadtest, így az orosz segítséggel megerősödött osztrák hadak Víz­aknánál rátámadnak Bem seregeire. A magyar hadak a néhány napig tartó hősi helytállás után kénytelenek voltak Déva felé visszavonulni. Néhány nap múlva, február 9-én Piskinél vívták az egyik legdicsőségesebb erdélyi csatát. A székely csapatok február 19-én egyesültek Bem seregével. Ettől kezdve a székelyek jelen voltak Bem tábornok összes hadjáratában. Március 11-én meglepetésszerű rohammal bevették Nagy­szebent, majd a cári hadakat is kiverték Erdélyből.

A szabadságharc leverése
1849 márciusában Gyulafehérvár és Déva kivételével Erdély szabad. Az erdélyi magyar forradalmi hadsereg a bánsági harctereken küzd, egy 10 ezer fős székely hadtest az Érchegység lázadóit tartja szemmel. Bár a nyári orosz előnyomulás idején Avram Iancu semleges maradt, a Mócvidéken tartózkodó és a Bánságban harcoló székely katonai erők hiánya meggyengíti Erdély katonai védelmét akkor, amikor a magyar forradalmi seregnek – 1849 júniusától – már nemcsak az osztrákokkal, hanem az orosz cár hadseregével is harcolnia kell.
A székelyek hősiesen küzdöttek Tömösnél, ahol Kiss Sándor alezredes vezetésével próbálták megállítani a többszörös túlerőt. A kökösi, a sepsiszentgyörgyi (eprestetői és szemerjai), a nyergestetői és fehéregyházi csatákban a székelyek százával vesztették életüket. Az eprestetői csatában esett el Gyertyánffy Ferenc és százada. A második kökösi csatában (1849. július 2-án) halt hősi halált Gábor Áron. A fehéregyházi csata áldozata lett (1849. július 31-én) Petőfi Sándor is.
A világosi fegyverletétel (1849. augusztus 13.) után az osztrákok haditörvényszékeket állítottak fel. Báró Julius Jakob von Haynau osztrák tábornagy kijelentette: "egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, mert gyökeresen irtom ki a gazt". Nagyszámú tisztet, polgárt ítéltek halálra, börtönöztek be, soroztak be az osztrák hadseregbe.

Sepsiszentgyörgy "emlékszervező" bizottságának 1889-es ünnepi meghívója:
"Polgártársak!
Az 1848. március 15-ik napjának emlékére
– Ma –
Ünnepet ülünk
Aki igaz hazafi, velünk tart. Az ünnepély műsora:
1. Szózat eléneklése.
2. Emlékbeszédet tartja Benedek János úr.
3. Talpra magyart – Petőfitől szavalja Bartha Imre.
4. Az ünnepély a főtéri honvédszobornál tarttatik meg délután 5-órakor.
1889. március 15-én tartott emlékezés szervezői: Nagy Géza, Bartha Imre, Tankó György, Harmath Domokos, Bogdán Arthúr, Kovács Albert"
Az 1889. március 16-án Kossuth Lajosnak küldött távirat szövege:
"Kossuth Lajos Kormányzó Úrnak
(...) A nagy napok legnagyobb alakjának
Szívök mélyéből fakadó üdvkívánságaikat küldik március 15-ke alkalmából Sepsiszentgyörgyi hívei".