Ott, ahol a legszentebb kisközösség, a család gyakran emlegette a gyermekeknek az elődöket, a régiek harci tetteit, megszületett a megtartó áldott szájhagyomány, és beszél arról ma is, ami nélküle már rég feledésbe merült volna: hogy szolgálta-e a családból valaki a szabadságharcot? A háromszéki önvédelmi harcunk története ezek nélkül az emlékezések nélkül sokkal szegényebb lenne. Körutunkon azokat az "unokákat" szólaltattuk meg, akik szabadságharcunkhoz kötődő emlékeket őriznek.
– A mi családunk mindig úgy tartotta, hogy rokonságban voltunk/vagyunk ágyúöntő Gábor Áronnal – emlegették mindun­talan találkozásaink alkalmával a Fábián leányok: Kovácsné Fábián Erzsébet és Fábián Gizella Sepsiszent­györ­gyön élő nyugalmazott óvónők. – Gábor Áron édesanyja Hosszú Judit volt, testvérének, Hosszú Istvánnak vagyunk a leszármazottjai. Az ő leánya volt a mi mesélő nagyanyánk, Fábián Antalné Hosszú Erzsébet. Erről a rokonságról mindenki tudott Ojtozban is, Bereckben is. Ezt a "rokon-atyafiságot" szüleink erősen tartották-ápolták, összejártak a Gábo­rokkal, amely előkelő család volt, s nem cigány eredetű, ahogyan mondták odaát! Személyesen találkoztunk Budapesten Gábor Lászlóval, aki Gábor Áron Imre nevű testvérbátyjának leszármazottja volt – mesélte Erzsébet. – Áldott emlékű nagyanyám sokat emlegette, hogy Gábor Imrének, Gábor Áron testvérbátyjának mindig ő sütötte a komlós kenyeret, mert azt szerette.
Kovács Erzsébet egyébként könyvet ír ezekről az emlékeiről.
– Gábor Áron eszes ember volt, nem egyszerű asztalos, ahogyan mindenki írta, hanem ezermester. Mesélték nagyanyámék – így Fábián Gizella. – Üveglencséből képvetítőt készített, s vetített a gyermekeknek, vízágyút fabrikált, s csép­lőgépet. Mielőtt Bécsből hazajött volna, mert ott tanulta az ágyúöntést, volt neki egy szerelme, Amál volt a neve. Dacos lován lovagolt a hölgy a budapesti Széna téren. Áronnak sikerült lefognia a dacos lovat. Ott ismerkedtek meg a hölggyel, de soha nem hozta haza. A gyerekek és az unokák – Kovács Tímea és Csillag Erika – is ápolják a Gábor-atyafiságot. Előbbi Petőfi, utóbbi, aki ma már tanítónő, Bartos Endre Gábor Áronról szóló versét szavalta a berecki szoborállító ünnepségen 1992-ben. Én tájképeimet és a Bem–Petőfi-házról készült festményeimet állítottam ki Bereckben.
A vargyasi bútorfestő és -faragó Sütő család majdnem szertartásos módon ápolja őseinek emlékét. Az öreg Sütő Béla fejfát állított nagyapjának a vargyasi temetőben. Huszonnyolc éves dédunokája, Sütő István, akinek tavaly jelent meg családjukról írt könyve, meglepő módon Sütő István (1810–1880) szépapjáról is mesélni tudott: Nagyapó – a családi hagyomány szerint – részt vett a rikai ütközetben, s zászlóvivőként ott volt a véczeri csatában. Nagyapám szerint ágyúmodellező asztalosként dolgozott Gábor Áron műhelyében. Mesélik az enyémek, hogy Apónak, mert így emlegetjük, a zászlójára az volt írva: Sza­badság, Egyenlőség, Testvériség – Vargyas, 1848. Sokáig rejtegette a család. Dédnagyapám testvére bevarrta egy paplanba. Telt-múlt az idő, a paplan odalett, s Apó zászlója soha nem került elő. Fejfáját megviselte az idő, hazahoztuk. A régi mintájára újat faragunk. Felirata a régi marad: "Itten nyugszik Sütő István, itt róla a bizonyítvány. Hetvenéves korában jött az örök hazába, a temetőkertbe, és itt nyugodjék csendesen."
Veressné Bedőházi Katalin – mint a szülők egyetlen élő gyermeke – az ősi árkosi bennvalóban emlékeiben hordozza családjának múltját, történéseit, eseményeit. Egyedüli volt számomra, akitől megkérdezhettem, hogy miért áll az árkosi unitárius lelkész-esperes Kiss Mihály (1809–1889) sírköve a Bedőházi család sírjainak közepében.
– Anyai nagyapám Barabás testvére, Barabás Julianna Kiss Mihály esperes felesége volt! Számtalanszor esett szó az esperesről a családban. Nagyapám sokszor elmondta, hogy vigyázzatok Kiss Mihály sírkövére, ők hozzánk tartoznak! Halottak napján az ő sírjára is úgy helyezek virágot, mint a hozzám közelebbiekére – mondta Katalin, aki hallotta a családban, hogy az esperes forradalmár volt, de a részletekre csak beszélgetésünk alkalmával derült fény. Felesége 1863-ban elhalt. Az esperest forradalmi magatartásáért az esküszegő Dorschner ezredes üldözte. Háttérből lelkes támogatója volt az 1854-es Makk-féle mozgalomnak, árkosi lakásán titkon találkoztak a felkelés szervezői-segítői. Kiss Mihályról a maradékok inkább azt tudják, hogy Kriza püspök gyűjtőtársa volt, számos népmesét jegyzett le, melyet Kóta Gyurka árkosi unitárius harangozó mondott tollba.
E sorok írójának egykori tanítványai között olyanok is akadnak, akik ismerik és tudatosan ápolják családjuk negyvennyolcas hagyományait. Én vagyok az egyik legfiatalabb Vida nevű családunkban – mondta a sepsiszentgyörgyi ifj. Vida Sándor –, aki nevemben is őrzöm a családi folytonosságot. Büszke vagyok nagy elődünkre, s tudom, hogy évekkel ezelőtt emléktáblát helyeztek a sepsiszentkirályi Vida-kriptára, Vida Dániel egykori szentkirályi lakóházára és a fogarasi unitárius templom előcsarnokába is, mert Vida Dániel a negyvennyolcas fogarasi harcok hőse volt.
A 39. éves ifj. Nagy Tamás Szotyorban élő egykori tanítványommal és szüleivel egészítgettük ki évekkel ezelőtt a jeles szotyori Nagy család genealógiai táblázatát. Jól ismeri elődeinek forradalmi múltját. Az én szépanyám volt az a Nagy Tamásné Vajna Terézia, aki régi kúriánk pincéjében bújtatta és élelmezte a negyvennyolcas üldözötteket, amiért bebörtönözték. A mi kriptánkban van eltemetve, s az óvoda felvette nevét. Az épületen emléktábla is áll. Emlékét mi, nagybátyám, Nagy Simon, valamint a leszármazottak őrzik. Március 15-én a szentgyörgyiek mindig megkoszorúzzák kriptánkat.
Lőfi Gellért, a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Mű­vészeti Líceum fiatal zenetanára, a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király római katolikus templom orgonista-énekvezére ugyancsak tisztában van azzal, hogy ő a Lőfi család nagybölöni ágának leszármazottja.
– Mit tud a család negyvennyolcas jeles tagjáról, Lőfi Áronról? – kérdeztük.
– Tudok arról, hogy felmenőim között volt ez a jeles bölöni unitárius lelkész, akiről mindig szó esik, amikor a háromszéki szabadságharcosokról írnak, a részletek természetesen nagyon érdekelnek.
Lőfi pap, ahogyan az idős bölöniek emlegették, az unitárius Laborfalván született. Az elemi iskolát is ott végezte, a mai tanoda Berde Mózsa negyvennyolcas kormánybiztos nevét viseli. Mint frissen végzett kolozsvári teológust 1848-ban Aradon besorozták császári gyalogos közlegénynek. Vé­gigküzdötte a szabadságharcot, mert ő is átállt az igazak oldalára, s csak 1851-ben került haza az olaszországi emigrációból, ahová a megtorlás elől menekült. Torda és Désfalva után Bölönben szolgált haláláig. Hamvait fekete márványobeliszk fedi a bölöni unitárius temetőben. Sírja gondozatlan! Az obeliszken ez a felirat olvasható: Itt nyugosznak Lőfi Áron nyug. unitárius lelkész-esperes 48-as honvédhadnagy. Élt 81 évet, szolgált 52 évet, meghalt 1906, neje Kiss Laura a szerető jó anya. Élt 40 évet, meghalt 1883. Legyen emléke áldott!
Nem véletlenül hagytuk utoljára az árkosi származású nagyborosnyói polgármesterrel, Lőrincz Kálmánnal folytatott rövid beszélgetést, aki gyakori találkozásaink alkalmával is jeles negyvennyolcas őseit, a Lőrincz fiúkat emlegette. Lőrincz József Bem kedvenc hadsegéde volt, s mint kitüntetett őrnagy tette le a fegyvert Dévánál. Érdeme, hogy ő mentette meg Bem napiparancsait. Hosszas fogság után szabadul. Két testvére volt, Károly és János. Előbbi ezredi káplán volt, híve a szabadságharcnak, bátyjával együtt a josefstadti börtönben szenvedtek. A legkisebb Lőrincz fiú mint nemzetőrtiszt szolgálta végig a szabadságharcot.
– Józsefről én, a késői leszármazott családi szájhagyományként annyit tudok, hogy dédnagyapám akkor nősült, amikor ő hazajött a kufsteini fogságból. Előbb Árkoson lakott, onnan átköltöztek Gidófalvára. Elvégezte a katonai iskolát. Szotyorból nősülhetett, mert egy darabig a szotyori előnevet is viselte, oda is van eltemetve. Örököltünk is a Lőrincz-vagyonból, mert Szotyorban az Olt mellett van 8,3 hektárnyi kaszálónk. Egyelőre azt sejtem, hogy üknagyapám és Lőrincz József apja testvérek lehettek. Lőrincz Jánosról a családi krónika azt őrizte meg, hogy nagy lovas hírében állt, szeretett lovagolni, ő is katonai iskolát végzett, huszár volt. A lova, amikor a kürtszót meghallotta, nem lehetett vele bírni. Amikor felült a hátára, a kaput sem volt idő kinyitni, mindig a kapu tetején ugratott át. Kacagjuk, mert sosem beszélt arról a krónika, hogy milyen magas volt az a bizonyos kapu. A forradalom után a huszárszázad Hidvé­gen állomásozott, s magyarázták, hogy akkor ő az erdőn keresztül éjnek idején hazalovagolt Árkosra, de a falu üres volt, a népek elbujdostak a Derezsnye erdőbe, ami egy nyíres erdő volt. Akkor egy Lőrinc nevű fiú ott született az erdőben. Néhai id. Barabás Jenő bátyám mesélte nekem, hogy azt a Lőrincet Árkoson világéletében nyíri Lőrincként ismerte a falu. Még elmondok egy negyvennyolcas történetet, hogy maradjon fenn. Néhai árkosi Ütő Sándorné mesélte apósomnak, hogy az ő nagyapja Ütő Dániel negyvennyolcas volt, aki több évig be volt zárva. A krónika szerint, amikor jött haza a fogságból, a Csíki utcai félúti kocsmában mulatoztak, de hírük már Árkosra érkezett. A felesége és fiacskája a temetőnél várta. Amikor meglátta, hogy a fia mekkora lett, örömében nagyot lőtt fegyverével a levegőbe, amire a gyerek ijedtében becsinált. Az apja ölébe kapta, és felkiáltott: milyen katona lesz te, belőled, ha egy lövéstől megtöltöd a gatyát?!
Árkosnál maradva e sorok írója is emlékezik Kisgyörgy Mihály apai dédnagyapjára, aki 1890-ben a Rikán Belüli Honvédegylet tagja volt, miként a szentgyörgyi vártemplomi temetőben nyugvó anyai negyvennyolcas őseire, Sikó István nemzetőrre, ük- és dédnagyapjára, Sikó Jánosra és Sikó Lászlóra. Előbbi főhadnagyként, utóbbi pedig nemzetőr-, majd honvéd- és utászcsapat-vezetőként szolgálta a szabadságharcot. Sírjaikat magam gondozom.