Az emlékiratíró Bethlen Miklós az 1677-es, két hétig tartó legszigorúbb böjtjéről így írt: "Ebédem mint a fél kezem feje, annyi széles és hosszú pirított kenyér volt egy szelet, melyet szerecsendióval dörzsöltem meg, ittam rá egy pohár vizet. Vacsorám aszú szilva főve és szárazon, sós nyers káposzta pecolajjal, egynéhány dió, alma vagy aszú gyümölcs, egy szelet retek vagy nyers répa, de nem sok; sem húst, sem halat, sem vajas, tésztás, tejes étket, tyúkmonyot, egyszóval semmi afféle kedves ételt nem ettem, bort, sert, egyéb semmiféle csinált italt nem ittam, hanem csak vizet."
Az ennyire szigorú ételmegvonást még az egyház sem javallotta. Bethlen Miklós is úgy nyilatkozott, két hét után azért hagyta abba ezt a szigorú önmegtartóztatást, hogy a lelkét "kevélységre ne vigye a sátán". IV. Sixtus pápa a böjt szigorának enyhítése céljából engedélyezte a "fehér termékek" (tejtermékek, tojás) fogyasztását, ezzel vették elejét a szervezet teljes legyengülésének.
A negyvennapos szigorú böjt megtartása napjainkra már majdnem csak emlék maradt. Katolikus vidékeken viszont továbbra is fenntartja magát az a szokás, hogy a főzésből száműzik a zsírt. Kisbán Eszter táplálkozáskultúra-kutató szerint Magyarorszá­gon elsősorban olvasztott vajjal, a keleti részeken pedig olajjal készítették ebben az időszakban az ételeket. A böjtölési szokásokkal magyarázható az, hogy Fényes Elek az 1840-es években összeállított statisztikájában még Felső-Háromszék katolikus falvaiban rengeteg olajütőt látott, és Esztelnek, Futásfalva, Ozsdola környékén a későbbi kutatók is gyümölcsaszaló berendezéseket írtak le vagy kaptak lencsevégre. Ezekben szilvát, körtét, meggyet, almát, zöldpaszulyt aszaltak. Az árkosi Szentkereszty család 1855-ös udvarbírói számadáskönyve pedig azt jelzi, hogy a böjtre nagy mennyiségű mákot, túrót, sós tejet vásároltak a sepsiszentgyörgyi és nagyborosnyói vásárokból. Pákei Krisztina 1851-ben a böjt első hetét fehér hétnek nevezte, és férjét arra utasította, hogy túróját ebben a periódusban küldje piacra, mivel "egy hét a fejér hét, s az alatt veszik a turót". Nagy keletje volt ilyenkor a halételeknek is: a hal görög neve (Ichtys) és Jézus Krisztus Meg­váltó nevének kezdőbetűi megegyeztek, így a hal Jézus jelképeként az egyedüli húsétel volt, amelynek használatát a böjtben elfogadták. Bethlen Miklós még halkocsonyát is készíttetett belőle, amelyet a környék nemes urai szívesen megkóstoltak.
A mai háromszéki öregek még számos böjti eledelre emlékeznek. A levesételek közül a fokhagymás cibrelevest említik a legtöbben. Ezt vagy ecettel, vagy pedig kökénnyel savanyították, utóbbi esetben kökénycibre néven emlegették. Futásfalva környékén tökmaglevest készítettek. Bár napjainkban inkább farsangban fogyasztják a főtt kukoricát, régen ez is a böjt jellegzetes eledele volt, amelyet főtt aszalt körtével, szilvával tálaltak. A böjt jellegzetes étke volt Háromszéken a tárkonyos krumplileves. Csíkban a sós vízben főtt krumplit tálaláskor túróval ízesítették. A tűrtlaska-levesnek is megvoltak a böjti változatai: az otthon készített laskát túrós-kapros töltelék­kel töltötték meg, sós vízben főzték meg. Természetesen a böjti táplálkozásban fontos szerepet kapott a zöldségleves vagy az ennél jóval egyszerűbben elkészíthető köménymagleves is.
A második fogások közül a mákos vagy diós laska (laposka) napjaink legismertebb böjti eledele. De a negyven nap alatt számos hús nélküli ételt váltakoztattak. A puliszkának nem csupán túrós változata élt, igen kedvelték a mákos puliszkát is. Balázs Márton század eleji néprajzi gyűjtésében megemlítette, hogy Gelencén a fél falu gyermekeinek legfontosabb alapeledele volt ez a mákos málé. De a puliszkát főtt aszalt gyümölccsel, szilvaízzel vagy egyszerűen sós tejjel is szívesen fogyasztották. Kálnokon fokhagymás paszulyt, vert tejes sült krumplit említettek böjti eledelként az idősebbek. Egy 1939-es háromszéki újságcikk a böjti ételek közt a túrós kenyeret emelte ki: a tejbe áztatott kenyeret és a túrót rétegesen olajozott edénybe rakták, majd tojást is ütöttek rá, így sütötték ki.
A böjtnek különleges ínyencsége volt a böjti töltött káposzta. Csíkdánfalván ennek az elkészítése különleges szokáshoz kapcsolódott: nagycsütörtökön a falu rózsafüzér-társulatai összegyűltek valamelyik házhoz, együtt elkészítették e ritka csemegét, és imádságok közepette közösen fogyasztották el. Ezt a szokást Úrvacsorának nevezték, arra utalva, hogy Jézus is ezen a napon fogyasztotta el az utolsó vacsoráját. A dánfalvi böjti töltött káposztát a következőképpen készítik: olajban üvegesre pirítanak nagy adag apróra vágott hagymát, jól megsózzák, paprikázzák, borsozzák, majd rizset töltenek hozzá, és együtt párolják. Amikor a rizs félig megpárolódott, apróra vágott főtt tojást tesznek hozzá, leveszik a tűzről, és ezzel a töltelékkel töltik meg a savanyú káposztaleveleket. Tovább úgy főzik, ahogy a töltött káposztát szokás – csak természetesen hús nélkül.
A böjti sütemények közül vidékünkön legjellemzőbb a csöröge volt. Egy 1939-es szakácskönyv szerint a következőképpen készítették: 5 tojássárgát 2 kanál porcukorral elkeverünk, hozzáadunk 5 kanál tejfölt és az 5 tojás keményre vert habját, hozzáteszünk 1 kanál rumot és annyi lisztet, amennyit a tészta felvesz. Tálban jól összedolgozzuk, majd lisztezett deszkán vastag laskatésztaként kinyújtjuk. Derelyevágóval vagy késsel tetszés szerint kivágjuk, és forró olajban kisütjük. Tiszta papírra szedjük ki, és porcukorral behintjük. Magára vagy málnalekvárral tálaljuk.
Bár Háromszék többségében protestáns felekezetű vidék volt a múltban, a böjti táplálkozásnak a református és unitárius lakosság körében is megvolt a hagyománya. Nagypénteket valamennyi felekezet a legszigorúbb böjtben töltötte, erre a napra legtöbbször még az edényeket is kilúgozták, nehogy véletlenül is zsiradék kerüljön az ételbe.