A bukaresti Act Színház (Románia első, 1998-ban alakuló, projektekre alapozó független színháza!) Absolut című előadása önmagában is a színház egyik örök lehetőségét mutatja fel, dacosan, vonzón, harsányan, feledhetetlenül, a vándorkomédiást, aki itt egy vándorló katona, az örök, és örökké diadalmaskodó, nagyeszű népi hős alakját ölti fel. Marcel Iureş hihetetlen empátiával, mintegy belülről, a meseíró szövegét felfejtve és értelmezve bontja ki Ion Creangă Tarisznyás Iván című, mit mondjunk, tanulságokban ugyanvalóst bővelkedő meséjét, ráadásul azzal is szembesülnie kell, hogy az általa bravúrosan életre keltett Iván nem Păcală, a román mesevilág örökös, mindenhol, mindenen és mindenkin győzedelmeskedő, mindenkivel kibabráló hőse. Creangă meséjében van egy játékosan parodisztikus, sőt, szarkasztikus orosz "beütés". Ez az élete értelmét kutató, vándorló obsitoskatona ugyanis orosz, ami Păcală nem is egy "fogására" rájátszó történetének ad egy nem is oly diszkrét bájt. Iureş hosszú-hosszú szolgálat után szerel le, s két ezüstrubellel vág neki vándorlásainak, de útja során váratlanul találkozik a jó Istennel és Szent Péterrel, akik koldusoknak álcázzák magukat, s a jólelkű Iván kalapjukba dobja ezüst rubeljeit. Az Istent meghatja szolgája nemeslelkűsége, s felajánlja neki a mennyország kapuőri állását, de a körmönfont Iván először időt és egy tarisznyát kér, méghozzá olyant, amelybe bárkit vagy bármit beparancsolhat, mert onnét nincsen kiút. Lőn! S ezzel kezdetét veszi a kalandok sora. Iván kibabrál mindenkivel, ördögökkel, halállal. Iureş – még egyszer hangsúlyozzuk – briliáns empátiával jeleníti meg garabonciás hősét, mutatva, hogy milyen lehetőségek rejlenek egy Creangă-mesében, de azt is, hogy milyen határtalan lehetőségeket kínál a vándorkomédiás szerep.
S mintegy a mai színház határtalan lehetőségeit példázva, Marcel Iureş egyszemélyes teátrumának éles ellentéteként, a berlini Rimini Protokoll és a kairói Goethe Institut közös produkciója, a Radio Muezzin a dokumentumdrámával kísérletezik. Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel, a Rimini Protokoll rendezői már több előadásukban is kísérleteztek a konkrét helyszínhez kapcsolódó, realista léthelyzet fel­mutatásával és elmélyült elemzésé­vel. Ebben az eset­ben elképzeléseik határára értek, hiszen szinte a lehetetlennel próbálkoztak, amikor négy kairói müezzint állítottak színpadra, akik fáradhatatlanul énekelnek, hivatásukat gyakorolva és még önfeledtebben sorolják különös fordulatokban bővelkedő sorsuk állomásait. Négy müezzin mondja és énekli történetét, ami – tekintve, hogy az előadás arabul hangzik, s a feliratok inkább csak a felszínen igazítanak el – nem kis kihívás elé állítja a közönséget. Az előadás rendezői videoháttérrel könnyítik hőseik itt nem is részletezett – az egyik vak, a másik harckocsizó volt, a harmadik testépítő stb. – történetének nem is olyan egyszerű befogadását. Az indító helyzet már önmagában is sokkoló, Kairóban, a tízezer mecset városában valójában minden hajnalban harmincezer müezzin kezdi el a hangos imát. Az egyiptomi vallásügyi minisztérium bevezeti az ún. Központi müezzint, egyetlen gépi hang szól minden mecsetben. De mi lesz Allah szolgáival, a müezzinekkel? S hogyan élik meg számkivetettségüket, felcserélhető-e gépi hangra az emberi hang, s ha igen, nem jár-e ez mindenfajta vallási szertartás bensőségességének, lényegének elveszítésével? Nem mindennapi kérdéseket tesznek fel a minimális teátrális eszközzel operáló, saját magukat alakító müezzinek, miközben életük történetét darálják és éneklik, hátuk mögött négy videokockában pörög a világváros mindennapi élete, a négy videoteret – akármennyire is bizarrul hangzik – a forgalom köti össze, a teherautó- és autóbuszszörnyek időről időre átgázolnak a helyszíneken – az egyik müezzinnek például két órát kell mindennap buszoznia mecsetjéig, átgázolnak a hatalmas autók a helyszíneken, mintegy a veszélyt is példázva, a veszélyt, amely a mindennapok rejtekhelyein is óhatatlanul a védtelen emberre leselkedik, aki nem akar mást, mint szent hivatását gyakorolni, amelyre felesküdött, és feltette életét. Ennek a léthelyzetnek a kibontása és intenzív elemzése zajlik előttünk. A Rimini Protokoll alkotóinak színházfelfogása határeset, és óhatatlanul is a valósághoz közelíti a színházat, dialógust kezdeményezve az időnként elbűvölt, máskor elbizonytalanodó vagy elkedvetlenedő nézővel.