a második nap két, egyébként egymásra alig hasonlító produkciójában: a palermói A szemüveg trilógiájában és a kolozsvári Hedda Gablerben megtalálhatjuk akár a közös jegyeket is, elsősorban a kísérőzene hangsúlyozott szerepét, amely mindkét előadást meghatározza és irányítja, a zene afféle játékszervező elvvé lép elő.
S ezennel a hasonlítgatásoknak vége is, bármennyire is csábítana egyébként az összevetés kétségtelen gyönyöre. A palermói Sud Costa Occidentale társulat Európa-szerte ismert, sok előadásával feltűnést keltő rendezője, Emma Dante az általa írt, abszurd történetsorozatot állította színre. A szöveg – nem véletlenül ő maga írta – az előadást szolgálja, de korunk skizofrén távirati stílusában annyit mindenképpen érdemes elmondani róla, hogy egyfajta, sok triviális elemmel dúsított, apokaliptikus, egymásból kinövő, egymást folytató, kiegészítő látomás az ember életéről. "Csupán arról akartunk szólni – magyarázza Emma Dante egy önvallomásában –, ami minket (ti. Embereket!) alkot, ami bennünk van, ami tönkretesz, és amitől ellentmondásokkal telítődünk." S meg is nevezi az öntudatlanságot, a józanságot, az erőt és az erőtlenséget. Hangsúlyozza azt is, aminek aztán a spektákulumban erőteljes jelentése lesz, hogy minden szereplő szemüvegen keresztül szemléli a világot. S ez esetben a látásról és a látás hiányának metaforájáról is szó van, hiszen szemüvegen keresztül sokszor élesebben és pontosabban látunk, sokszor meg homályosabban, tükör által homályosan.
Az első történet férfihőse egy, a maga életét megoldani képtelen, magányos tengerész, aki bizarr, egymást terrorizáló monológjaiban mintegy kifordítja benső világát, s kötelekhez kötött lábakkal, feje fölött a világító horgonyokkal eltáncolja nekünk tragikomikus sorsát. A világító horgony remek ötlet, akár a sziporkázó csillagocskák a harmadik, vagy a piros, zenélő babák a második részben. Dante rendezése tele van hasonlókkal, ezek jelképek is nyilván, de realista dolgok is, egyértelműen a szereplők monológjainak és később, a trilógia második és harmadik részében dialógusainak megértését szolgálják. Igen, eltáncolja sorsa tragikomédiáját. Sok triviális pantomim­elemmel, viszont az aprólékosan megtervezett koreográfia, amely a színész elképesztő akrobatikus képességeit is mutatja, a kifordított sors felmutatását segíti, a ripacskodásoknak is funkciójuk van, hiszen elsősorban mindenfajta teátrális ripacskodás paródiái is.
Ha az első részben egy önmaga vágyainak kiszolgáltatott, magányos tengeri bohócot láthatunk, a második részben színre lépnek a nők is, két ápolónő és az általuk gondozott, tólószékben üldögélő beteg körül hosszú percekig felejthetetlen pantomimet mutatnak be, motyogásaik, öltözködésük, vetkőzéseik, totyogásaik – hangsúlyozottan úgy mozognak, mintha egymás tükörképei lennének – felejthetetlenek. Aztán a beteg lábra kap, és elkezdődik a nagy hármas parodisztikus egymásra találásának története.
A harmadik részben egy férfi és egy nő élete pörög le, méghozzá hátulról előre, két magatehetetlen, egymásba kapaszkodó rongycsomót látunk, akik azután rejtélyes módon megelevenedve eltáncolják közös életük ismételten sok triviális elemmel, sikamlós részlettel dúsított történetét.