Pina Bausch, ha él, minden bizonnyal a második Reflex fesztivál vendége is lehetett volna felkavaró, önfeledten elragadó produkcióival, így ezzel az életművének értékeire koncentráló filmmel van jelen. Nádas Péter, még pályája csúcsán, Pina Bausch, a testek filozófusa című esszéjében így foglalta össze a táncművésznő, a wuppertali Táncszínház együttesének vezetője törekvéseit: "Pina Bausch százados jelentőségű tette, hogy (a klasszi­kus balettet jellemző – B. L.) feudális szolgálati viszonyból, ennek a merev hierarchiának a rögzültségeiből, ebből a halott és mozdulatlan nemi általánosításból ragadja ki az emberi testeket, s nem tesz többet vagy mást velük, mint hogy mindegyiknek külön, s az összesnek együtt visszaadja a személyi szabadságát. Nála nem nőket vagy férfiakat, hanem emberi személyiségeket látunk a színpadon, akik egyébként nők vagy férfiak. Nem a nemek dualitásából indul ki, hanem a személyek pluralitásából."
A fesztivál nézőinek nem ismeretlen ez a megközelítés, hiszen alapjában véve pontosan, és hideglelősen pontosan, ez jellemzi a Persona. Marilynt különösen, és a nagy varsói rendező, Krystian Lupa színpadi törekvéseit általában. A rende­ző aszketizmusáról beszéltem, igen, Wim Wenders száraz önmegtartóztatással pörgeti Pina Bausch egymásból szervesen kinövő nagy előadásainak fragmentumait, amelyek az utolsó években a tájra, a homokra, a vízre, a természeti környezetre is koncentrálva szigorúan és következetesen egy irányba mutatnak. A táncoló, összekapaszkodó és egymástól elváló testek da­cosan, vonzón, katartikus hatást keltve, felejthetetlenül valami olyasmiről beszélnek, amelyről nem lehet, amelyre nincsenek szavaink.