A mókamester felszedelőzködött a trón mellől, ahol aludt, kinyújtóztatta tagjait, és így szólt:
– Mit szeretnél, királyom? Hányjak cigánykereket, bukfencezzek? Hozzam a csörgőimet?
A királyfi fáradtan legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan is járhatnék gazdám kedvében, töprengett. Már hetek óta csak szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék? Hogyan nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele egy kis vidámságot?
– Mit szólnál egy tükörhöz, uram? – kérdezte aztán. A királyfi csak bámult, nem értette a kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már kezében tartott egy parányi tükröcskét.
– Nézz csak bele, gazdám – szólt. A királyfi unottan bár, de engedelmeskedett. – Mit látsz?
– Magamat. – mondta a királyfi.
– És még? – türelmetlenkedett a mó­kamester. – Nézd meg a szemeidet!
– Szomorú szemek – mondta a királyfi. – Kék szemek, mint az ég, és borúsak, mintha eltakarta volna a felhő a Napot. Talán esni is fog.
– És hol a Nap? – kérdezte a mókamester.
– Mögötte.
– Ott van, vagy nincs?
– Ott van, de hát mondtam...
A mókamester felugrott, a tükröt odaadta a királyfinak.
– És mi lenne, ha elijeszteném a felhőket? – szólt, azzal hatalmas lélegzetet vett, és kiáltott egy nagyot: – Húúúú!!
A királyfi megijedt, hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint vöröslő arccal, kidülledt szemekkel bámulja őt, és közben kilóg a nyelve, mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos volt az egész. Aztán újra belenézett a tükörbe.
– Eltűntek a felhők! – örvendezett nyomban. – Nézd, hogy süt a Nap!
És valóban, fény gyúlt a királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.
– Köszönöm, kedves mókamesterem! – hálálkodott. – Milyen jó, hogy vagy nekem!
A mókamester mosolygott, és ezt mondta: – Nem szeretnéd inkább te magad megtanulni, hogyan kell elűzni a felhőket?