Törőcsik Mari egy rendhagyó közönségtalálkozón lépett színpadra, a kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas, valamint cannes-i Aranypál­ma-díjas színésznővel Nánay István budapesti színikritikus bes­zél­getett. A művésznő előtte megtekintette a Tamási Áron Színház A velencei kalmár című előadását, amelyről a beszélgetés során azt mondta, nagyszerű előadás, gratulál Bocsárdi Lászlónak.
A közönségtalálkozón Törőcsik Mari több filmjéből, előadásaiból vetítettek részleteket. Nánay István bevezetőjében a magyar színjátszás egyik nagyasszonyának nevezte a 76 esztendős művésznőt, aki életének minden pillanatában azt kereste, mi az, amit még ki tud hozni egy szerepből, ugyanakkor az egyik legmodernebb színésznőnek tartja.
Törőcsik Mari részletesen beszélt "gazdag életéről", filmszerepeiről, színházi munkáiról, kudarcait sem rejtve véka alá. Azt is elmondta, három évvel ezelőtt a klinikai halál állapotából tért vissza, s azóta második virágzását éli. Filmes ívelése az 1955-ben forgatott Körhin­tával kezdődött, Cannes-ban három évben egymás után ünnepelték, de sikeres filmjei ellenére a színpadon nagyon nehezen fogadták el, hatalmas bukásai is voltak. Említette barátait, Pilinszky Jánost, Fejes Endrét, moszkvai színészeket, azt, hogy akkoriban csak úgy átruccantak Prágába egy-egy színházi előadásra, szólt rendező nagymestereiről, utóbbiakból tíz is jutott. Egy jó előadás műalkotás, s mint mondta, azért szeret nagy tehetségekkel dolgozni, mert "egyikük fényt ad a másiknak". Az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb magyar színművésze filmjeit nem szereti visszanézni, viszont Mihail Bulgakov barátja, Grigorij Konszkij rendező arra tanította, a színpadon egy sóhajban ugyanannyi energia van, mint egy sikolyban. Dolgozott Harag Györggyel is, őt az egyik legnagyobb magyar rendezőnek tartja, az elmúlt időszakban viszont fiatal magyar rendezők előadásaiban is szerepelt – ők azért szeretik annyira, mert "még nem hülyültem el a mesterségben" –, de igazi nagymestere az orosz Anatolij Vasziljev, őt nagyon szereti. Feküdt az intenzív osztályon, és Vasziljev azt mondta neki, Maruszja, muszáj még egy előadást megcsinálni, így ő rendezte a kaposvári "nagy búcsúelőadást" is, Marguerite Duras Naphosszat a fákon című darabját. Vasziljevtől tanulta meg, hogy "a szöveg nem csak zenél, hanem lélegzik is". Viharosan élt, de hatvanéves kora óta befejezte női életét, "nagyon nagy társak vagyunk Maár Gyulával" (a színésznő férje, szerk. megj.). Számára fontos, hogy előadásaiban "összeérjen a közönséggel", s mint mondta, "azért még elámulnak rajtam néha egy-egy pillanatra, csak színésznek jut ki, hogy körülrajongják". Újabban évente csak "egy kis szerepet" játszik, s búcsúként úgy fogalmazott, "már csak akkor szedem össze az erőm, amikor kellek még valamire"...