Népek hazája, nagyvilág – írta százötven éve a költő, s meghatározása ma új értelmezésre szorul. A polgári világrend olyan nyitottságot teremt, amelyben az egyszerű egyén is hazájának érezheti a globális rendet.
Rokonom Dél-Koreában keresi kenyerét és találta meg állítólag boldogságát már évtizede, osztálytársaim zöme Magyarországon él, egy kisebb csoport Ausztriától és Svédországtól Pennsylvaniáig, sőt, Colorado államig szóródott szét a földabroszon. A környezetemben élő fiatalok gondolkodása gyökeresen átalakul, olyik a villámgyorsan legyőzhető távolságok, a világháló folytán akár amolyan európai, sőt, már világpolgárnak érzi magát.
Hogy ez mit is jelentsen, azon, persze, régóta töri a nemzetekre oszló emberiség a fejét. A nagy lélekszámú és történelmileg érthető okokból kialakult magyar diaszpóra tagjai közt gyakran találni kettős identitású, többes kötődésű személyeket. Aztán hogy ki vallja magát amerikainak, svédnek, dánnak, és ki csak ott élőnek, de magyarnak, annak persze van jelentősége, de hogy utódaik már inkább a befogadó nemzethez tartoznak, annak nyelvi stb. okai mellett nyilván érzelmi alapja is van. Persze, nem kell oly messzire menni, közvetlen környezetünkben, ahol közösségek érintkeznek, élnek "ide is, oda is" vagy inkább "ide, mint oda" húzó emberek, akik származásuk, vonzalmaik, önmeghatározásuk sajátosságainak tulajdoníthatóan összetettebb identitásúak.
No de én a világpolgárokról szeretnék most írni. Azokról, akik nemzetet cserélnek, és átmeneti vagy tartósabb állapotként egy ideig e közösségek fölött lebegve kívánnak élni, megkönnyítve ezáltal elszakadásukat valami hagyományostól, melybe beleszülettek. Ők választás útján szereznek új identitást, illetve tagadják minden ilyen azonosság szükségességét. Világpolgárság? Létezhet-e egyáltalán ilyesmi? Szerintem kisebb létszámban már ma is létezik, s ezért meggondolkodtató.
Hogy van-e jövője, s hogy az miben áll, nem tudom, de most nem is akarom firtatni. Az emberiség egysége és tagoltsága egyaránt új formákat ölt majd nyilván a távoli jövőben, engem a közeli holnap eshetőségei izgatnak.
Hasonlóképpen családi utánpótlásunk sorsa.
Fiaim nemsokára felnőnek, és bevallom, nem szeretném, ha egy székely kisvárosból kellene valahol levelezés vagy akár mobil és skype – bármilyen elemi hatású is az eleven szó – útján tartanom velük a kapcsolatot, hallgatnom beszámolóikat, hogy a Duna vagy a Rajna, netán a Temze, a Mississippi vagy a Rio Grande partján hogyan alakul sorsuk, miként boldogulnak egy számomra örökké idegen és távoli, elérhetetlen, de nem is vágyott közegben.
Hogyan szocializálódnak gyermekeink? Vajon fordítunk-e gondot arra, hogy felelősségérzet ébredjen bennük a mi erőfeszítéseink iránt, melyek azt szolgálják egy életen át, hogy itt teremtsünk megélhetést magunknak és persze nekik is? Milyen sorsra jutnak ezek, hiszen azt, hogy mi kevés hasznát fogjuk venni, már bizonyos. De elvész-e élettapasztalatunk ehhez fűződő része, szociális kapcsolataink támasza, létünk egész idefűző problematikája, melynek kibogozására évtizedeket fordítottunk – csak azért, mert a nagyvilág csillogása elhalványítja az otthonit, mert az itthoni érvényesülési lehetőség egy napon sem említhető állítólag az ottanival? Ezrével tódulnak értelmiségiek, százezrével kétkézi munkások a külső munkaerőpiacokra, s tulajdonképpen demográfiai katasztrófával ér fel mindez – bár politikai okokból e tragikus, de a realitásokat híven kifejező hangot óvakodnak megütni közéleti szereplőink. Túl nagy a honi kudarc, hogy bevallják, helyette a kivándorlás előnyeit sorolják, és a szükségmegoldást méltatják benne. Holott ekkora emberveszteség nem fenyegette e kisebb nemzeteket évszázadok óta, mely most érheti őket a nagy európai békében és e nyitott világban, ha nem sikerül e kivágyó tömegeket bár részben visszavonzani.
Itt a családi érvágásról kívánok elsősorban szólni. Bevallom, nem kívánom, hogy öreg koromra faképnél hagyjanak fiaim és unokáim, ha lesznek, tört magyarsággal értekezzenek majd velem, vagy akár helyes magyarsággal, de egy olyan világ élményével lelkükben, mely nélkül egészen jól megvoltam életem során, s legfeljebb turistaként vagy időszakos lakójaként vagyok kíváncsi rá.
A nemzeti sorsközösségből kiválni sosem akartam, mi több, megélése által lettem azzá, ami vagyok. Emberré, aki az általános emberihez is apróbb-nagyobb közösségei közvetítésével próbáltam és talán sikerült is közelítenem. A családnak, úgy vélem, joga marasztalni a belőle származót, hasonlóképpen a nagyobb "családoknak" is, de a legszorosabb, legközvetlenebb kötelékek a legtartalmasabbak, ezért óvakodnék azok teljes feloldása, elszakítása felé tolni a dolgokat.
Maradjatok itthon, keressétek itt a jövőt! – biztatnám őket ama reményben, hogy akkor, satnya körülményeink dacára, ama jövőre valóban nagyobb eséllyel lehetne itthon is rálelni.
