Mintha pisztolyt tartana tarkómhoz, üvölti fülembe: lám, ezt is mi értük el, aszfaltoztunk nektek, sportcsarnokot építettünk, mi kell még? Zavar, mert ideális esetben is csak annyi történt, hogy dolgoztak. Tették tehát azt, amiért négy évvel korábban bizalmat szavazott nekik a közösség. Arról nem is beszélve, hogy gyakran az sincs, amit fülembe kiálthatnának...
Elegem van abból is, hogy a másik fél csak bírál. Hogy ez sem jó, az sem, ezt is elrontották, az is rosszul működik. Zavar, mert talán igazuk van – de attól még miért kellene nekem őket támogatnom? Szólnak talán arról, hogy ők miként látják, milyen megoldást javasolnak?
Elegem van az opportunistákból, akik egy funkcióért elhagynak pártot, feladnak elveket, eladnak barátot, azokból, akik üzleti lehetőséget látnak a politikában, akik számára létkérdés a hatalom, akik nem bírnak létezni, ha nem dönthetnek mindenről. Zavar, ha ostobának nézik a közösség egészét, ha a legújabb manipulációs technikákkal, kampányfogásokkal kísérletezve próbálnak orrunknál fogva vezetni. És elegem van a vádaskodásból, a mocskolódásból, abból, hogy tücsköt-bogarat ráhordanak egymásra, hogy a vetélytárs mindig ellenség, kivel nem megmérkőzni kell, hanem kit meg kell semmisíteni.
Szeretnék egy őszinte visszatekintést. Hogy az eredményeket súlyuknak megfelelően értékeljük. Hogy ne a sportcsarnokkal büszkélkedjünk ott, hol szennyvízcsatorna sincs. Hogy vállaljuk fel a kudarcokat is, ne csak dicshimnusz zengjen.
Szeretnék olyan alternatívát, amely javaslatokat fogalmaz meg, kiutat kínál.
Szeretném, ha tervek versenyeznének, ha arról szólna a vita, hogyan lehetne élhetőbb környezetet teremteni, mit kell tenni ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat.