Ilyen például az ibolyavirágé. A vadrózsáét – ha már virágokról van szó – a szellő is felkapja, és távolabbra is el-elsodorja. A jégeső illata kellemes, de vészjósló. Ezt a vihar szele hömpölygeti maga előtt.
Valamennyi illat közt talán a mézé a legerősebb. Terjed, mint a jólét híre – vagy a büdösség, akkor is, ha nincsen szellő.
Erre gondolt Csipike, miközben törülközőjével a forrás felé ballagott első mézillatú álma után.
Miután visszatért, szokása szerint kiült egy kicsit a küszöbre: úgy érezte, mintha újjászületett volna a friss hideg víztől, a jó levegőtől, miközben Madár szokásos reggeli énekét küldte az ég felé. Azért oda, hogy fel ne ébressze Tipetupát.
Pedig Tipetupa már ébren volt. Ült az ágyban. Nem sepert, nem takarított, nem szellőztetett. Ült, és nézte az émelyítő illatot árasztó hordókat. Arra gondolt, hogy ez túlságosan jól sikerült.
Felkelt, kinyitotta az ablakot, és miközben jóízűt szippantott a friss levegőből, megpillantott valamit. Valamit, amit Csipike nem láthatott, mert a küszöb ellenkező irány­ban volt.
Tipetupa egy hatalmas medvét látott. Két lábra állt a tisztás szélén, és feléjük szimatolt. Közben mancsával orrát-szemét csapkodta.
Zimi-Zumi-Csergeberge és még sok száz társuk igencsak tudta, hogy őkelme nagyon szereti a mézet. De azt is tudták, hogy nem szereti, ha a méhek az orrát csipkedik, mert az nagyon fáj neki – és azt se, ha a szemhéját, mert akkor bedagad, és ő minden tuskónak nekimegy.
Végül mackó úgy látta, jobb, ha nem erőlteti a dolgot. Hagyta a mézillatot, és bevágott a sűrűbe, hogy szabaduljon parányi üldözőitől. Tipetupa azonban félelmében nem tudott elmozdulni az ablaktól.
– Hát te? – csodálkozott Csipike, hogy kedves feleségét az ablaknál látja, amikor behozta a mosakodáshoz szükséges vizet.
– Jaj, Csipike – fordult hozzá rémülten élete párja. – Én úgy félek! De úgy! – és mutatta.
Reszketett. Csipike bátran kihúzta magát:
– Egyet se félj, kedves feleségem, Tipetupa, amíg engem látsz!
– Igen, de én a medvét is láttam! Errefelé szimatolt!
Csipike nyugodt maradt – és méltóságteljes.
– Békés szomszéd. Ne törődj vele.
– De hátha ránk ront? A méhek haragusznak rá, túlságosan szereti a mézet! Én nem tudtam, hogy ekkora bajt okozhat a méz! Mi lesz, ha megtámad bennünket ez a hatalmas medve?
– Akkor se félj. Tüskét szúrok a talpába, ha netán – ölelte át Csipike bátorítóan a riadt kistündért. – Ám te azért se félj, mert egyáltalán nem valószínű a netán. Tudod, mit? Meg­kérem Madárkát, hogy röppenjen hozzá, és tudakolja meg a szándékát. Nyulat nem küldhetem, fél tőle.
– Fél? – csodálkozott Tipetupa. – Pedig Nyúl olyan nagy!
– Hiába. Nyúlnak az a foglalkozása, hogy rettegjen. A szomszéd pedig szívesen reggelizik nyulat, ha adnak neki.
Csipike derűs nyugalma elűzte Tipetupa rettegését. Már nem reszketett, de egy kicsit kíváncsi volt:
– Tényleg, meg tudnál védeni? – kérdezte Csipikétől.
– Meg én. Ha jön a medve...
– Mondjuk, más. Mert nemcsak Medve van a világon!
– Biza. Kukucsi is eszi a mézes mogyorót, de tőle nem kell félni.
– Én nem őrá gondolok, hanem valami nagy veszedelemre. Mivel védenél meg engem?
– Mivelhogy bátor vagyok – húzta ki magát Csipike, de Tipetupa nem nyugodott meg egészen. Félt. Továbbra is félt. Kitől? Mitől?
Talán a méz bódító, szelíden terjedő illatától. És a netántól. A mivelhogytól. Min­dentől.