A volt falusi gazdaság udvarán meglapuló kis malmot a valamikori csűr és istálló helyén rendezték be, s valóban semmi hivalkodó nincs benne. A kisebb igényű üzleti ambíció példája, amely azonban a biztonságra törekvésben nem eredménytelen, s ezért az egzisztenciateremtés okvetlenül tanulságos esete. A malom a LAM Alapítvány szorgalmazta kis és közepes cégvilág életre hívásának volt úttörője, mely nálunk még mindig oly szegényes kínálatú – holott társadalmunk alapszövetét alkothatná.
A székelyföldi rézbányában
A kis cég társtulajdonosa és vezetője, Benedek József 59 éves, Csíkban nőtt fel, majd Kolozsváron geológiát végzett, és 1977-ben Balánbányára helyezték az akkor nagyon jól menő vállalatnak számító rézbányába. Érdemes pár szó erejéig megemlékezni a Székelyföld valamikor legnagyobbak közé tartozó ipari létesítményéről:
– Nehéz volt, de sikerült elcsípnem az ottani állást, s négy és fél év után úgy jöttem el, ha nem sikerül a háromszéki meghonosodás, bármikor visszafogadnak. A vállalatnál akkor hétezer ember dolgozott, a városban gyakorlatilag mindenki a bányából élt. Vezetője, Rácz igazgató magyar volt, a "szocialista munkaversenyben" többszörösen kitüntetett ember, de magyar volt a vezetőség és az ún. TESA- (műszaki és irodai) személyzet nagyobb része is. Hargita megye talán legnagyobb vállalata. A munkások közt sok börtönviselt – ugye általános volt a munkakötelezettség. Ren­geteg volt a román betelepülő. Fizetésnapon letakarták az üzletek italospultjait, három napig alkohollal nem szolgálták ki az embereket. Attól, persze, megtalálták, amit kerestek, a környező falvakból megvásárolhatták, s pár napig munkába sem jártak. Mára valóban román a többség, de minden áll. Nemrég arra jártam, a bánya be van zárva. A sajtóból tudom, állítólag egy alkalmazott maradt, a bakter. Kérdem, mivel foglalkoznak az emberek: "Hát nyugdíjasok." Elég sok a magyar helybéli lakos is, de a betelepültek, akik ott mentek nyugdíjba, ott is maradtak. Érdekes, hogy sok tömbházat galaciak vásároltak meg nagyon olcsón. Mire mentek vele, nem tudom, de állítólag a világ olcsója volt, és befektetés címén vették meg. A nyugdíjasok azokban éldegélnek. Korábban komoly kisváros volt, kórházzal, líceummal. Szép a fekvése, nagyon szerettem. A lakosság viszont eléggé vegyes. A munkások nagyobb része valóban nem magyar volt. Miért? Nos, az ’50-es években szárazon fúrtak a bányában, és az a generáció – jórészt helybéliek és környékbeliek – negyven-ötven évesen szilikózisban meghalt. Emiatt a környék magyar falvaiból nem szívesen szegődtek már oda el. Ők inkább kiszolgálók, bánya­lakatosok, villanyszerelők és hasonlók lettek. A kitermelésben és feltárásban dolgozó bányászokat úgy hozták máshonnan, sokakat Moldvából. Közben áttértek a vizes technológiára, s noha az kötelező volt, mivel szárazon jobban lehetett haladni és keresni, sokan kicselezték. Sok sztahanovista élmunkás három normát is teljesített egy nap, de azokról lehetett tudni, szárazon fúrnak, lesték is őket a munkafelügyelők, hogy elkaphassák.
– Érdemes lenne-e újranyitni egy ilyen bányát?
– A készletek nem fogytak ki, de ma a globalizáció miatt más a helyzet. Akkor elszigetelten, önellátásra berendezkedett ország voltunk, mindent magunk állítottunk elő, ha többe is került. Ma nem tudom, mi lenne kifizetődő egy mélyszinti fejtésben, akkor egy százalék réznek kellett lennie az ércben, hogy kifizetődő legyen az akkori árban. Ma a külszíni chilei meg afrikai fejtésekben kitermelt réz hordozza a világpiaci árat, jóval olcsóbbat. De meglehet, eljön az idő, hogy újból érdemes lesz a mélyszinti kitermeléssel foglalkozni. Évi másfél millió tonna rezet termeltünk ki, a hétezer alkalmazottból ötezer lenn, a bányában dolgozott, s még a kilencvenes években is folyt a munka.
Csodálkozna Kuti Károly bácsi
Benedek József családja, gyerekei jövője szempontjából jobbnak látta feleségét követni Háromszékre, azóta itt él. A Megyei Turisztikai Hivatalnál talált állást, ahonnan a kilencvenes évek "vadprivatizációja" keltette létbizonytalanság – előtte és utána is egymást váltották az igazgatók – miatt jött el. A malmot Nagy Attila kollégájával közösen alapították, annak felesége, Irénke illyefalvi bennvalójában. "A finomlisztmalmot keresi?" – kérdik az érdeklődőtől, s hamar útbaigazítják. Egyetlen ilyen cég a faluban, s a szomszédból is ide járnak.
– Attila 2002-ben, sajnos, meghalt, ma Irénkével vezetjük a céget. Kezdetben inkább Attila volt a műszaki szakember, egyedül nem mertem volna belevágni, soha senki vállalkozó nem volt a családunkban. Nos, 1996-ban a brassói szász Saxonia Alapítvánnyal kezdtük, általa kerültünk egy köves malomberendezés tulajdonába. Olyantól vettük át, aki lemondott róla, de nem használjuk. Utólag hallottuk, az osztrák parlamentbe is eljutott a botrányossá fajult ügy, tízet hoztak be Ausztriából, de csak egy működik, gyógynövényeket őrölnek rajta. Nekünk végül a villanymotorok árát kellett kifizetnünk. Nos, itt a volt csűrt átalakítottuk, abban működik a malom, van még liszt- és búzaraktárunk. Csodál­kozna Kuti Károly bácsi, a régi gazda, ha látná! Neki – 1975-ben halt meg – bizony messzire kellett mennie, ha malomra volt szüksége.
A svájci, az svájci!
– A meghajtás miatt pincét ástunk, úgyhogy a hengerszékeknél van egy alsó szint is, fölötte még kettő. A padlást belambériáztuk. Mi magunk. A malom eredetileg svájci gyártmány, leszerelve kaptuk meg, nem tudtuk, hogy nézett ki. De jellemző a svájciakra, semmi sem hiányzott belőle. Nos, ehhez a LAM Alapítványon keresztül jutottunk 1998-ban. A svájciak becsomagolták, és vonaton elküldték, egy vagon megtelt vele. Hengeres malomnak hívják. Egy-két rajz is került, azt hiszem, 1949-ben gyártották, de a technológia legalább százéves. De a svájci, az svájci! Mint minden malomban, van benne tisztító rész, a puceráj, ahogy németesen mondják, akkor rosta, triőr, kefélőgép, koptató és az őrléshez: három hengerszék, darabonként két pár henger, köztük rovátkolt hengerek, sima hengerek, és aminek csodájára járnak: porcelán burkolatú hengerek is. Hat-hét centi vastagságú a porcelán, nem hasad meg. A malom egy testvérpáré volt, Leo Meyeren keresztül tartottuk velük a kapcsolatot. Attilával beszereltük, a villamossági bekötést egy gyergyói cég végezte, mely kis kapacitású kínai malmokat szerel az országban. Végül lejött a testvérpár, és azt mondták, elég jól sikerült. A gödröt mi magunk ástuk, mindenben igyekeztünk leszorítani a költségeket. Az ingatlant betáblázták, az átalakítással együtt 63 ezer dollárba került, ez szerzett pár álmatlan éjszakát Irénkének. A szerződés öt évre szólt, fél év türelmi idővel. Mára ki van fizetve, a LAM rugalmasan kezelte. A kapacitás nem nagy, 160 kiló óránként, bővíteni helyszűke miatt nem lehet. Hogy meg is élhessünk, törleszthessünk is, végül tíz év alatt fizettük vissza. Kamatot nem is számított fel a LAM akkor, csak két százalék adminisztrációs költséget. Kapacitásunk nagyobb lenne, kihasználni nem tudjuk, ahhoz nem vagyunk elég szakik. Félgőzzel működik az egész malomipar. Hogyan tanultuk el? Egyik alkalmazottunk Bodokon tanulta ki a szakmát, ő volt az alapember. Most három alkalmazottunk van, velem négy. Fluktuáció nincs, a malomipar nem olyan, mint a pékség, hogy hetente váltogathatják a munkásokat. Egy vagy két váltásban dolgozunk, attól függően, van-e megrendelés.
– Karbantartás? Régi a masina.
– A felszerelést a svájciak rendesen megcsinálták. Cserealkatrészek nincsenek, a svájci gyár 1992-ben bezárt, ráadásul a csavarok például nem metrikus rendszerben készültek, mindeniket külön ki kell esztergáltatnom, ha szükséges. A hengerek rovátkáit újra kell időnként mélyíteni. A henger megvágatása Svájcban horribilis összegbe kerülne, itthon is megoldható.
Kis gazdaság, kis malom
– Mekkora jövőt jósol a vállalkozásnak?
– A gépek még bírják. De folyik a tőkekoncentráció, a Vel Pitar, amerikai tőkével működő bukaresti cég már öt éve vásárolja fel a megyében a malom- és sütőipari cégeket, elárasztják kenyerükkel az üzleteket. Mi helyben vásároljuk a búzát, és helyieknek adjuk el a terméket is. Mit? Finomlisztet legfeljebb tíz százalékban. Nagyon jól megy a korpa, mint melléktermék, azért sorban is állnak. A házi disznótartás ugyanis új erőre kapott. A háztáji és a kisgazdálkodás a támaszunk. Több pékség is nálunk vásárolja a lisztet. Kár, hogy a körbetartozás gáncsol, emiatt meg kell előlegeznünk a terméket. De csődhelyzet nem fenyegetett. Az uniós normák miatt viszont be kellett fektetnünk, saját kutat fúrtunk, mellékhelyiségeket szereltünk fel.
– Üzletfeleik honnan érkeznek?
– Szentgyörgyiek, még brassóiak is, jönnek Hermányból, s a hétfalusi csángók. A körzetünkben még Szentivánban és Szász­hermányban működik kisebb malom. A tágabb körben: Szárazpatakon, Borosnyón, Hidvégen, Egerpatakon van még ekkora malom. Hargita megyében, mely nem annyira gabonatermelő vidék, nagyobb a koncentráció, a volt megyei vállalat utóda, a Harmopan nagy kapacitású. Mi a helybélieknek őrlünk. Forog a tőke, de nem sok. A négy család fenntartásához hozzájárul. Nekem? Lányom színésznő Szentgyörgyön, fiam műépítész. Nekem az imponál, mindketten jártak kinn, Amerikában ún. nyári diákmunkán, de nem csábította el őket a Nyugat. 59 éves vagyok, jó lenne fenntartani még a termelést. Adósságunk nincs, az ügyfélkört kiépítettük. A behozott búzát mindig helyben kifizetjük.
– Mi a kisvállalkozás fennmaradásának titka?
– A takarékosság is szerepet játszik ebben. Mi más kölcsönhöz soha nem folyamodtunk. Nem lehet ugyanis előre látni, milyen lesz az év. Problémák olyankor jelentkeznek, amikor sok eső esik, és kicsírázik a búza. A kezdeti fázisban alig látszik, ha a búza csírás. A liszten semmi sem látszik, de olyan enzimatikus folyamatok indulnak be, hogy a pékek számára használhatatlan. Előfordult, hogy visszahozták. A búza árának alakulása is rapszodikus. Itt nem érződnek a párizsi búzatőzsde árai. Harmadik gond a búzamaffia: aratáskor felvásárolják olcsón a terményt, és később ők szabják meg az árat. Nekünk kicsi a raktárunk, emiatt sokszor zsonglőrködünk, kénytelenek vagyunk magasabb árat fizetni.