Megünneplésének napja kezdetben nem volt egységes – olvassuk az egyháztörténetben. A feltámadás napját a zsidó húsvét utáni vasárnap tartották, előtte való pénteken pedig Krisztus halálára emlékeztek. Jeruzsálem pusztulása után szokásba jött a zsidóknál, hogy húsvétot a tavaszi napéjegyenlőség napján, március 21-én tartsák. Így eltérések alakultak ki, s végül a niceai zsinat (325) úgy döntött, hogy húsvétot egyöntetűen vasárnap kell ünnepelni, s ez a vasárnap pedig a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap legyen. Erre az ünnepre negyvennapos böjttel készülnek a keresztények.
Dímosak voltak az ünnepek
Húsvét területenkénti, avagy helyenkénti megünnepléséről csak részletvallomásokkal rendelkezünk. S akit a locsolással, öntözéssel való különleges ünneplés érdekel, ismét csak Balázs Márton (1867–1948) néprajzi és népművészeti gyűjtőhöz irányíthatjuk, aki azt állította, hogy a "húsvéti öntözködés" régen csak tiszta vízzel történt. Kevés helyen használták a gyógyszertárakban készített rózsavizet. Bár az asszonyok ünnep előtt különféle szagos vizeket főztek: zsályavizet, muskátlivizet, narancsvizet, fodorka- és rózsalevélvizet.
Meglepő, hogy az általunk megkérdezett idős háromszéki magyar és román férfiemberek ezekre már nem emlékeztek. A tiszta vizet csuporból, korsóból öntötték, legtöbbször az asszonyok és a leányok keze fejére, de volt olyan szokás is, hogy a vízbe virágokból kötött bokrétát mártottak, s azzal locsoltak. "Bizalmas ismerősök és élénkebb vérmérsékletű fiatalok részéről azonban a csuromvízzel való öntözködés, sőt, cselédek között a vályúban való leányfürösztés is megtörténik" – rész­letezte Balázs Márton egy 1902-ben írt tanulmányában. Locsolás közben az idősebb fiúk inkább áldásokat mondtak, míg a legényecskék, iskolások verseket. Érdekes, hogy egy évszázad távlatából már kimaradt az a szokás, miszerint "húsvét hétfőjén a fiúk, kedden pedig a leányok öntöztek, utóbbiak azonban nem házaltak, s verseket sem mondtak" – írta Balázs Márton, akitől azt is megtudtuk, hogy mivel kínálták meg a locsolókat: egy kosárba raktak minden jót (bárányhús, sonka, szalonna, főtt tojás, bor, köményes pálinka), mi szem és szájnak ingere, megszenteltették, s így is nevezték, szenteltnek. A locsolás meglehetősen rövid ideig tartott: reggel 6 órától 9 óráig, a délelőtti szentmise előtt lezajlott. Kilenc óra után már csak a szegényebb sorsú gyermekek házaltak. Ha már minden kínálmáció és az aprópénz is fogytán volt, a kaput nyitogató gyermekeknek azt kiáltotta háziasszony: Későre keltetek! Immár béharangoztak!
A húsvéti versek tanulmányozása révén Balázs Márton rövid összefoglalóra is vállalkozik, és azt mondja, azokban a székely néplélek minden vonatkozásában megmutatkozik. "Egyikben lelki vallásossága, a másikban a tavasz dicsőítése és a szabad természet szeretete, a tiszta barátság és egymásnak megbecsülése, a nők tisztelete és azok iránti gyöngédség, a szerelem és a családi élet dicsőítése, a szülőföld és a haza szeretete, a játszi és soha túlságba nem menő kötődés és néphumor nyilatkozik meg." Az öntözködés és a piros tojással való megajándékozás őseinktől maradt ránk, hiszen a tojás jelképe a feltámadásnak, annak színe Krisztus vére hullását, az öntözködés pedig a lelki megtisztulást jelképezi.
Tőle tudjuk, hogy Bereckben a legények csoportokba verődve járták a leányos házakat, ostorokkal rittyegtettek – ezzel ma már nem találkozunk –, de még zsinóros burrogtatóval is vonultak. Orbai járás községeiben, de az egykori Kovásznán is szokásban volt az a szánozás, aminek ma már csak Székely­tamásfalván és Szörcsén örvendezhetünk. Ki akadályozná meg a mai fiatalokat, hogy bárhol Orbaiszékben felújítsák ezt az érdekes húsvéti népszokást? A húsvéti tojásokkal a gyermekek játszadoztak is. Balázs Márton szerint ilyen volt a koccintás vagy akkori megnevezéssel a ticcselés. Me­részkedő játék volt ez, jóslásokba lehetett bocsátkozni ezzel. Az eltörött tojás gazdája volt a vesztes. Apácán évtizedekkel ezelőtt e sorok írója is szemtanúja volt annak, amikor a kisebb gyermekek a Hegyparragán gurigáztak a piros tojásokkal.
Megírta a mester
Háromszék-szerte éltek olyan idős férfiemberek, akik amúgy kapásból fabrikálták a négysorosokat minden esemény, minden ünnep alkalmával. Emlékük lassan elhalványult, már a nagyon tehetséges baróti Péter Ferencre is csak a rokonai emlékeznek. Feljegyeztük azt is, hogy ha a szülők-nagyszülők nem tudtak rövid versikét tanítani a locsolóknak, elküldték a mesterhez, a kántortanítóhoz.
"A húsvétnak napját örömmel töltsétek" – szólt az ünnepi verses felhívás minden húsvétkor például Kökösben, amit ma már teljesen elfelejtettek a helyiek. Ilyenféle meggondolásokból a mifelénk gyakorolt húsvéti népi szokások nyomába eredtünk, idősektől érdeklődtünk, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt miként locsoltak vidéken, s hogy mi került az ünnep megterített asztalára.
– Itt, Árapatakon én nem jártam egyedül, magányosan locsolni. Első ünnepen színdarabos bál volt, ami reggelig tartott, s akkor Dénes János rezesbandájával, zenével elindultunk fel s lefelé az úton locsolódni. Írott tojást csak a közelebbi gyermekek kaptak, a többiek simán színesre festett tojásokat. A legényt süteménnyel, itókával kínálták. Egyik háznál egy tálban volt egy csomó rucatojás. Mi mind el akartuk szedni. Erősen tiltakozott a vénasszony, mondta, hogy azt ő meg akarja ültetni, vagyis megültetni a kotlót és kikeltetni. (Bakó Ferenc, 73 éves, Árapatak)
Balázs Márton bő egy évszázaddal ezelőtt leírt árapataki húsvéti szokásaiból sok érdekesség elmaradt. Tőle tudjuk, hogy régen "minden leány megírt vagy megíratott egy lúdtojást is, s azt az asztalra helyezendő tojásos tál közepére teszi. Húsvét másodnapján jönnek a legények zeneszóval öntözködni. A tálban lévő festett vagy írott tojásokat elviszik a nem érdekelt legények, a lúdtojás azonban a jegyes legényé... A lúdtojást a leány és a jegyes legény a húsvét utáni szombaton eszik meg azzal a pogácsával, amelyet a legény a leánynak a földvári sokadalomban vett." Balázs Márton megjegyzése szerint ezt az országos vásárt a Monarchia idején Barcaföld­váron tartották minden év március 25-én.
– Inaskodtam Brassóban, ott nekem nem volt részem sok örömben, itthon tudtam csak húsvétolni – emlékezett vissza a régi ünnepekre a 93 éves Boér János Bölönben. – Itthon gyermekkoromban locsoltam szappanos vízzel, amit jó szagú szappanból vegyített édesanyánk. Én szemérmetesebb voltam, mint a fiaim, de aki bátrabb volt, s vérszemet kapott, az a pataknál vagy a kútnál locsolta vederrel a leányokat. Piros tojást kaptunk, s aprópénzt. Nem vagyok benne biztos, hogy húsvétkor mondtuk-e, vagy decemberben istványoláskor, hogy: "Zergetik a kulcsot, pénzt akarnak adni, / Ha nem adnak máriást, el sem fogom venni!"
– Én is jártam gyermekként locsolni Bölönben. Nem voltunk gazdagok, nem hánkolózhattunk erősen, de nekem vettek kölnivizet, akkor már volt a boltokban. Anyám egységes lisztből kenyeret sütött, s káposztát töltött. Volt úgy, hogy együtt jártunk a román legényekkel locsolni, csoportosan. Nem ellenkeztünk, jó barátságban voltunk. Ők is énekeltek velünk szépen, magyarul. Nem a nemzetiség miatt volt a baj, hanem a mód miatt. Volt egy nagyon gazdag fiú, aki elment, hogy meglocsoljon egy nagyon szegény leányt. Az apja erőst komisz ember volt. Amikor megtudta, felmérgelődött, s azt mondta, eredj, vagy kösd fel magad, vagy ugorj az Oltba! Így is történt, a legény beléhótt az Oltba! Ez színtiszta igaz vót. No, ez egy húsvéti történet! (Nagy Gábor, 88 éves, Hidvég)
Elég csobányos menet
Érdekes, de egyébként érthető, hisz néprajzi összehasonlítás nélkül is kitűnik a szokások hasonlósága, akár a locsolást vagy a tojások koccingatását nézzük, akár az ünnepi ételeket, sok hasonlóságot találunk a háromszéki székelység és a vele századok óta együtt élő háromszéki románság ünneplése között. Erről győződtünk meg Zabolán a 76. évében járó Nicolae Bercheával beszélgetve, aki sok-sok idősebb zabolai románnal együtt a magyar nyelvet is jól beszéli.
– Gyermekkoromban nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű – mondta. – Romá­nokhoz is, magyarokhoz is bekopogtattunk. Ha nem esett egybe a mi húsvétunk a magyarokéval, akkor örvendtünk, mert a vegyes házasságokban élő családoknál kétszer öntöztünk. A szokás máig is megmaradt, hogy egymáshoz visszajárunk. Ha szép volt az idő, akkor a leánykákat kivittük a kútra, s vigyázattal a vederrel lelocsoltuk. Elég csobány menet volt, de így volt. A leány, amíg átöltözött, addig minket kínálgattak tésztával s itallal. Ez reggeliben volt. Délután aztán visszamentünk rendes öntözésre. Kölnivizet vittünk, akkor már nem volt helytelenkedésnek helye, a leány szépen fel volt öltözve. Az ünnepi asztalra a bárányból savanyú étel és drob (báránypástétom – szerk. megj.) került, s minden, ami a magyaroknál is. Nagyjából most is úgy van minden, ahogy régen, csak kimarad a kútnál való locsolás. Most a mi unokáink már spray-vel öntöznek, úriasan, szépen.
Az elmúlt esztendők gyűjtőútjain találkoztunk olyan idős asszonnyal is, aki "ünnepi versikéket faragott". Nem egy alkalommal kopogtattunk be Sepsi­szentkirályban néhai Burák Izabella néni ajtaján, aki amellett, hogy a gyógynövények, gyógyteák és a gyógyfüvek kiváló ismerője volt, gazdag recepttárát írta le azoknak az ételeknek, süteményeknek és édességeknek, melyeket a háziasszonyok ünnepi alkalmakkor tettek a megterített asztalra. 2000 húsvétján ajándékozott meg egy öntözőversikével. Címe: Kisgyermek húsvéti köszöntője: "Elindultam kora reggel, hoztam sok jókívánságot, / Adjon Isten a házukban / egészséget s boldogságot! / Legyen mindig az asztalon fehér kenyér s piros bor, / Mindenféle finomsággal jól megrakva gazdagon. / Legyen béke a családban, legyen hit és szeretet, / Tiszta szívből kívánok hát, húsvéti szép ünnepet! / S amiért én jót kívánok, piros tojást várok!"