Estére azonban még visszajár a tél. A "szentkeresztbányai" falusi kályhában dorombol a tűz, s a lámpa gyenge világgal pazarolja a drága petróleumot. Rokonok és jó ismerősök jövögetnek ilyenkor, az élet apró dolgairól beszélgetünk, és a csodával határosnak tartjuk, hogy okos emberek ennyire el tudják rontani ezt a szép világot.
Most valamelyik este azt vettük számba, hogy itthonjárásom óta kik és hányan feküdtek végérvényesen hanyatt. Egyszerre valamelyik egy vénasszonynak a nevét említette, akit a tél közepén szöktetett el a halál.
– Boszorkány vót, s mégis meghót! – jegyezte meg erre egy menyecske, mire hirtelen csend lett. Nagyon természetesnek vettem ezt a csendet, hiszen a boszorkányság sohasem volt olyan dolog, hogy hamar és könnyen ki lehessen mondani bárkivel kapcsolatban. Megtorlás szokott érte járni, amit egyrészt a megboldogult szelleme végez el, másrészt pedig a boszorkányutód s annak társai. De természetes volt a csend azért is, mert én jelen voltam. Az ilyen tanult s világot látott emberről pedig azt tartják a falusiak, hogy nem hisz a boszorkányok létezésiben, s kicsúfolja és megveti a jámbor és tapasztalt hívőket. Tőlem azonban nem volt mit tartaniok, mert sem az üzletemet nem rontották ebbéli hitükkel, sem pedig vallásos érzületemet nem bántották. Hol a magam erejéből, hol pedig a könyvek segítségével rájöttem, hogy a tanulságot és a világlátást nem azért szerzi meg magának az ember, hogy gondolkozás nélkül legyilkolja, vagy bár szigorú ítéletet is mondjon a furcsa népszokások felett, hiedelmek, babonák és legendák felett. Hanem inkább azért, hogy bé tudjon látni azoknak a mélyére, és képes legyen kihámozni azt a valóságot, amely minden babona és minden hiedelem megett rejtőzik. Van a modern lélekelemzésnek egy egészen új területe, ahol éppen ezt a népi világot próbálják tudományos eszközökkel magyarázni és megfejteni. Magam is olvastam egy ilyen könyvet, mely a "magyar néphit és népszokásokról" szólt, s ha jól emlékszem, Roheim Géza írta. S most, hogy ez a falusi menyecske olyan hirtelen elszólta magát, eszembe jutott ez a könyv is, és arra gondoltam, hogy éppen a forrásánál vagyok valaminek, ami izgató és érdekes. Túltettem tehát magamat jó Kálmán kirá­lyunk egyszerű igazán, és így szóltam:
– Amióta van ez a világ, élt még boszorkány éppen elég, s azok is mind meghaltak, s így nem szégyen reánk sem, hogy a miénk is meghalt.
– Nem is kell őket félteni! – legyintett egy fiatal férfi.
Megérdeklődtem, hogy miért nem kell félteni a boszorkányokat, mire azt a választ kaptam, hogy ez az illető is, akár hasonló esetben a többi, a halálos ágyán átaladta egy másik vénasszonynak a hivatalát. Ez pedig úgy szokott történni, hogy a haldokló boszorkány megfogja a kiválasztott utódnak a kezit, s bűvös tudományát átalereszti abba. Azonban ő maga is tovább él, az eltemetés után is, természetesen csak a szellemében. De ez éppen elég arra, hogy mindig résen legyen az élők dolgainál, s bárkit a földhöz verhessen, ha úgy látja jónak. Ilyenformán csak gyarapodik még a halál által is a boszorkányok hatalma, mert utódja is van, s ő maga is működik a szelleme által.
Az egyszerű filozófia a legmélyebb filozófia. Mert lám, ezzel a felfogással könnyen meg lehet magyarázni azt a falusi statisztikát, mely szerint folytonosan szaporodik és nő a boszorkányok hatalma, s ehhez mérve természetesen szaporodik és nő az a sok ártalom és büntetés is, amely napról napra éri a jó és törekvő falusi népet.
De a további beszélgetés folyamán kiderültek egyéb dolgok is. Többek között például az, hogy most már férfiak is vannak a boszorkányok között, holott az én gyermekkoromban még nem voltak. Meglepő fejlődés ez, sőt, határozott tanúságtétel amellett, hogy a falu nem maradt el olyan nagyon a világtól, mint ahogy a népies írók szokták írni, vagy ahogy a politikusok szeretnék. Nem maradt el, hanem megfigyelte és látta, hogy a háborút férfiak csinálták, és ugyancsak férfiak juttatták oda a háború után ezt a világot, hogy már a fenékig tele van minden olyan rosszal és ártalommal, amit rendes világban csak a boszorkányok szoktak felidézni. Ezt látta és állandóan látja a falu; s igazságszeretettel, amelyet mindig az ösztönében hordoz, íme, most megosztja a felelősséget a nők és a férfiak között. Olyan módszerrel és olyan fantáziával cselekszi ezt, ami minden népet jellemez: formát, éspedig költői formát ad a riasztó valóságnak, és azzal áll bosszút a szenvedéseken, hogy maradandó formában örökíti meg, hadd szégyelljék majd a jó világban is magukat az emberek, férfiak és nők egyaránt.
És minő szemléletes és mennyire jellemző mind a többi dolog is, amit mondtak! Az a fiatal és komoly férfiú például, akit az előbb említék, elmondotta, hogy ő egyszer látott egy boszorkány vénasszonyt, aki a kendertilóra ült fel, s azon lovagolt el a jók és békességesek ártalmára. Egy másik a guzsalyra ült fel, egy harmadik a görbe sarlón lovagolt. A férfiak azonban szekérkerékre, ekevasra, esetleg fejszére szoktak felülögetni.
Mindenki arra, amivel való életében foglalkozik, amiben szakértő, s amivel keresi a kenyerét.
Mindig a munkaeszközre! Éppen úgy, mint a civilizált világban, ahol azonban a tudomány és az ész világánál ezt a műveletet nem szokták és nem szabad boszorkányságnak nevezni. A gyáros pedig ott is felül a modern gépkerékre, és azon indul el, hogy letörje a többi gyárosokat, hogy valamiképpen ártson nekik. Lovaglásában nem kíméletes: munkásokat gázol és családokat ver a földhöz, és elgázol mindenkit, aki belátni próbál szándékaiba és kiagyalt terveibe. A politikus aktán lovagol, frázissal és hamis jelszavakkal megtömött aktatáskán. Az író a pennáján, melynek a hegyét a hatalom felé fordítja. A pap a szent Igén, amelyet addig forgat, amíg a gyönyörű és igaz kétezer éves Igének a feje hátul kerül.
Így folyik ez, minden babona és minden költészet nélkül, amit kitalálni és költői formába önteni a "műveltek" között nem is kötelező, hiszen boszorkányok nincsenek. Csak a rossz van, a nyomor és az ártalom, amit annak lehet köszönni, aminek felismerése tilos, és azoknak, akiket a legbölcsebbek gyanánt és a legjobb akaratúaknak kell tisztelnünk.
Hiszek abban, hogy mély értelme van a babonának, amely azt tartja, hogy le lehet leplezni a boszorkányokat is. Mégpedig úgy, hogy azt a fakanalat, amivel húsvétra piros tojást fest az ember, szépen a közepén meglikasztja, aki bátor, aztán elmegy nagypénteken ezzel a fakanállal a templomba, ott a kanalat a szeméhez tartja, s a likon keresztül meglátja, hogy kik a boszorkányok. Mindegyiket meglátja, mert nincs az a boszorkány, aki ne volna rendes templomlátogató és temetésjáró.
Nem lehet tehát elbújni!
Mondta az én fiatal barátom is, hogy egyszer megcselekedte ezt. Vett annyi bátorságot magának, ámbár veszedelmes dolog, mert a leleplezett boszorkányok irgalmatlanul bosszút állanak. Ő azonban elszánta magát, sőt, a sikeres művelet után fel is kereste az egyiket, és azt mondotta neki, hogy úgy ügyeljen, nehogy neki valami baja legyen, mert aztán rakásra hányja az egészet. Hiába rémítette azonban képviselőjükön keresztül a beavatottakat, mert mégis bosszút állottak. Azt csinálták ugyanis vele, hogy egy éjszaka, mikor ruhástul aludt az istállóban, teljesen meztelenre vetkőztették a boszorkányok. Amikor felébredett, az égvilágon semmi ruhadarab nem volt rajta, ott kapta meg ezeket szétdobigálva az istállóban.
Vigyázni kell tehát a bátor vállalkozónak, mert meztelenül marad! Megfosztják ruhájától és minden földi kincsétől a boszorkányok. Megfosztják, mint a világ Megváltóját és mindenki mást, aki az örök békességet, a vagyon igazságos elosztását, a teremtő és jó lélek uralkodását meri hirdetni ezen a világon.
De mégis akadnak mindig ilyenek. És akad húsvéti pirossal megfestett fakanál is mindig, amelyre legalább egy csepp lyukat lehessen fúrni, bármilyen nehéz világban.