Aki 1989 után újrakezdte itt az életet, annak volt, amihez igazodnia saját múltjában is. Felvenni az erőszakkal megszakított önállóság fonalát, ott folytatni, ahol – a felmenők kezéből erővel kiragadva az eszközöket – abbahagyatták velük az évszázados iparkodást. Nos, eme erkölcsi hagyaték sáfáraiként élnek ma Barabásék az ősi portán nem kevés küszködéssel, de elégtételekben sem szűkölködve. Láttukra a riporter is felszusszan: végre egy család, ahol van fiatal munkáskéz is, s a szaktudás és dologszeretet mellé kerül ember, aki a feladatba belenőhet."

Két talpraesett, önálló lány
A gazdálkodás folytatásában valóban nem volt azóta fennakadás az egykori kulákbélyeget viselők gazdaságában, ifjabb Barabás Sándor vállára vette annak terheit, édesapja ugyanis közben az idők rendje szerint megtért őseihez. Az apai örökség azonban erkölcsiekben is él – az "öreg" soha be nem lépett a kollektívbe, és 1990 után elsőként harcolta ki földjei visszaszármaztatását, az akkori riport címe is sugallta elszántságát: Lóval kezdtük a gazdaságot – mesélte nekem akkor. A traktor persze már ott állt az udvaron, mindössze annyi történt a lepergett évek során, hogy az ifjabb Barabás Sándor saját élete adottságaihoz alkalmazva módosította a termelési célt és annak mikéntjét. A régi udvaron még a hagyományos gazdálkodás feltámasztása folyt tehéntartással, majorsággal, lóval, szekérrel, de már erő- és egyéb gépekkel is, mára mindez alaposan megváltozott. Mintegy jelképe ennek, hogy beszélgetésünket az egykori színből alakított, stílusosan berendezett, minden háztartási kütyüvel felszerelt, korszerű konyhában folytatjuk. Kezdjük a lányokkal, akik már öt éve sem voltak kicsik, azóta ki is repültek a családi fészekből, egyikük egészen messzire.
– Az egyik 25, a másik 23 éves ma, a nagyobbik bébiszitternek ment ki Német­országba, előbb iskolába járt, megtanulta a nyelvet, pék- és cukrászmesteri oklevelet szerzett ott kinn, most pedig egy svájci cégnél programozó, számítógépen adagolja a Vegeta gyártásához szükséges hozzávalókat – adja elő egy szuszra az édesanya.
– Hát milyen székely menyecske lesz belőle olyan messze hazulról? Igaz, már akkor elkívánkozott innen.
– Belőle már nehezen, legfeljebb keverék. Nincs még férjnél, de készül, barátja született német. Ő harmadik osztálytól Szentgyörgyre járt a művészetibe, tánctagozatos volt, és ott érettségizett, táncosként nem tudott elhelyezkedni, hát így "kereket oldott".
Fénykép kerül elő, a Bodeni-tó egy álom­szép félszigetén lakik a nagylány, skype-on, mobilon keresi meg szüleit esténként, amikor alkalma nyílik rá.
A kisebbik lányé hasonlóképpen rendhagyó eset, maga a kitartó keresés és próbatétel-vállalás, pillanatnyilag épp autószerelő műhelyben dolgozik a megyeszékhelyen.
– Ő se fog földet művelni! – szalad ki a számon.
– Ő szereti a földet. Most egy éve került csak munkába, addig itthon élt velünk. Érettségi után elvégezte a posztlicit, szállítási technikusként végzett, otthon segédkezett, míg ki nem jelentette, nincs maradása, muszáj munkába állnia, azóta lány létére autószerelő, és – mint állítja – szereti.

Bárányból lesz a pénz
A negyvenes szülőknek ezek miatt is magukba kellett szállniuk, és alaposan átgondolniuk, mi a teendő. No, de az előzmény sem érdektelen. Mielőtt erre rátérnénk, számba vesszük, mit kaptak a felmenőktől. Régi, másodkézből vásárolt traktorjukat használják, megfelelő karbantartással és felújítással ("kapitáljavítással") megbízható jószág. Saját készítésű ekéjük szintén jól működik. Új gépet évek óta nem vettek, "most kéne szereznem egy körkaszát, mert a régi, benzines kaszálógépet, amit kézzel kell tolni, annyit használtam, hogy a nyakcsigolyám megszenvedte" – magyarázza a gazda. A föld maradt 18 hektár, benne "az édesanyám testvérétől bérelt résszel". A földművelés legnagyobb terhe a gázolaj árának elszabadulása. Öt éve panaszkodtak az akkori háromlejes literenkénti árra, nos, ma hat lej fölé kúszott az ebverte.
– Édesapámat 2006. augusztus 6-án temettük, azt követően felhagytunk a tehéntartással, mert az asszony keze nem bírta már a fejést. Meg is untuk. Nem volt a tejnek ára. Én augusztus 29-én el is adtam csikót, tehenet, borjút, mindent. Kisepertem a kaput. Elcseréltem juhra.
A rendkívüli fordulat lakonikus bejelentése alapos körüljárásra, elemzésre szorul.
– Én akkor 110 juhért odaadtam az egész mindenséget. Csere volt. Meglehetősen szép érték. A két lovat, három tehenet s egy fiatal fejőstehenet, mely borjúzás előtt állt. Harmincmillióba számítottuk a tehenet, a juhok darabját pedig egymillióötvenbe. Nos, kaptam értük száztíz juhot.
– Egy egész sereg.
– S nekünk itthon még volt huszonhárom. Szóval, lemondtunk arról, ami volt. Nyáron legalább nem kellett annyit dolgozni velük. Mert a tehenekkel mindig munka van, ha lakodalomban voltunk, reggel ötkor el kellett jönni, mert azokat fejni kellett. Én délután akárhova elmenni nem tudtam, mert azokat el kellett látni. Míg szegény édesapám élt, ő itthon ellátta, nekem csak a mezei munka jutott. Édesapám az övét biztos, elvégezte, én reggel segítettem, de az etetést ő intézte. Ahogy meghalt, változtatni kellett. Azóta juhozunk. Tavaly nyáron volt kétszáz, most lecsökkentettem százra. A többit eladtam, s a házat újracsináltuk. Újrafedtük cseréppel, s megcsináltuk a konyhát, belül is felújítottuk.
– Anyagilag hoznak-e annyit, mint a tehenek?
– A bárányokból lesz a pénz. Jön az olasz húsvétba, s viszi el. Egyszerre fizet.
– A tejből is kaptál – szól közbe a feleség. – De az elment a konyhára, élelemre. Most a sajt árát fordítjuk a konyha költségeire, de amikor elvisznek egy szállítmány bárányt, abból látunk pénzt. Mikor adjuk el? Húsvétkor és pünkösdkor, elvárja, hogy 10–12 kilón legyen fejjel a bárány, mikor, milyen kedvük van. S mennyire vannak megszorulva. Felvásárolják a környékről, és viszik be Slatinára a vágóhídra. Ott levágják, és küldik ki Olaszországba.
– Maga az olasz vásárol?
– Nem. Bárkányban, Bodzafordulón és Kovásznán is van egy-egy ilyen felvásárló cég, azok megveszik, s még nyernek rajta. Megveszik tőlünk élősúlyban tíz lejben, s eladják tizenkét lejért. Ugyanúgy a borjakkal, egy gidófalvi megveszi kilenc lejben kilóját, és továbbadja három euróba vagy többe.

Juhosgazda
Hatalmas kutyákat tart a gazda a ház körül, a teleltetés otthon folyik, a legeltetési idényben, persze, másé a gond.
– Húsvétkor, amelyiknek a bárányát eladjuk, megy ki a legelőre. Pünkösdkor megint hazahozunk a bárányokból eladni. A juhok kinn vannak szinte egész decemberig. Most is november 28-án hoztuk őket haza. Sok juh van a faluban, vagy nyolcszáz. A szomszéd kétszázötvenre szaporította fel. De akad gazda, akinek egy juha van, vagy három-négy. Van a bácsnak is kétszáz. Magyar a bács, idevalósi. Tavasszal tartják a pásztorfogadást. A bács kér harminc lejt egy juhra, vagy harmincötöt. S vagy öt kiló gabonát, ahogy legutóbb tette. Ezt kapja ő. S nekünk ad hét kiló sajtot s egy kiló ordát minden juh után. A készpénzt az őrzésért kapja. Olyan nyolcszáz-ezer juhot őrzött a Bodoki-havason tavaly. Minden héten kétszer hozza le a sajtot a faluba. Nincs egyedül, felfogad embereket. Vannak ott vaj’ hatan, azt a sok juhot meg kell fejni. Egyik csinálja a sajtot, annak egyébre nincs ideje. A többiek végzik a reggeli, a déli és az esti fejést. Egy hajt a likra, s vagy négyen fejnek. Igaz, a tévében láttam, létezik juhfejő gép is, de itt a régi módi szerint megy. Ott a kosár, abba bekerítik, elöl van három lyuk, oda leülnek a legények, s ahogy a juh a lyukon bújik ki, megfogják, megfejik s eresztik el. Jön a másik. Kemény munka. S ha esik, ha havaz. A fejük fölött egy födél, hogy ne érje őket az eső. Azok kimennek május 5. után, és bejönnek augusztusban vagy szeptemberben. Azokat a bács megfogadja, s ad nekik hatmillió lejt s egy disznót. Plusz az étel s a mindennapi cigarettájuk. A legnehezebb, azt mondja, a cigaretta. Nem elég nekik az egy csomag naponta. De enélkül nem szegődnek el. Az pedig elég drága, megdrágult a cigarettafüst. Kicso­dák? Hát jönnek Nagypatakról, Bükszádról, Mikóújfaluból...

Háztáji
– Itthon ezek szerint kevesebb a munka...
– Kevesebb. Inkább télen van. De disznókat tartunk. Négy koca van, és hét olyan ötvenkilós, valamint tíz malac. Reggel hét órakor kelünk az asszonnyal, a leányka elmegy munkába, s mi két óra alatt mindent elvégzünk ketten. Délután ugyanaz a program. A disznóknak önitatójuk és önetetőjük van, csak az aljikat kell takarítani. A lisztet, mikor meghordjuk, egy hétre való van az etetőben. Olyan három-négy veder vizet beleürítek, s az kitart négy-öt napra. Mikor hogy esznek, na! Februárban malacozott meg az első gője, annak van tíz malaca, megmalacozott utána a második s áprilisban a más kettő.
– Jól fizet-e?
– Nincs megfizetve. Száz lej!? Kilencven!? – elakad a szava a felindulástól. – Tessék elgondolni, az hol van? Olyan tíz-tizenkét hetes korában adjuk el, addig szopik. Amikor elválasztod, akkor már enni kell neki adni. De muszáj dolgozni. Inkább ez, mint hogy eladjuk a gabonát. Munkahely nincs, így feletetjük a takarmányt velük, s valami örökké kerül.

Munkanélküliség
Nos, e gazdálkodás titka tulajdonképpen az, hogy ipari munkahelyüket mindketten elveszítették. A házaspárnak állandó pénzjövedelme volt egy időben az állásából. A kiesett fizetést pótolják a gazdálkodás bevételéből. A feleség több mint tíz évig a botfalusi cukorgyár területi megbízottja volt, a bodoki állomás rámpáján ő vette át a gazdáktól a répát, s küldte fel a gyárnak, tavasszal az ő feladata volt a szerződéskötés, az összesített adatok közlése s a terméskilátások felmérése. A termelői kedv közben folyton csökkent.
– Az idénre három gazda maradt. Tavaly volt olyan gazda, aki a tíz hektárjából egy gyökeret se szedett ki. A szárazság miatt nem nőtt meg a répa. Jó évben is csak annak kifizetődő, aki többel foglalkozik, a tíz-húsz áras gazdák kiestek. Szubvenciót is csak öt hektár fölött adnak, arra jön a területalapú támogatás. Ha jó a termés, megéri.
No, de a botfalusi gyárat szorongatja a konkurencia, átvevő központjai felét felszámolta, ezért a háziasszonynak más munka után kell néznie. A férj hasonló hajóban evez, bár ő felmondott: tizennégy évig autószerelő volt, majd partőr az Olt mellett. "Amikor a földeket visszaadták, hazajöttem édesapám mellé. Hárman mondtunk fel." Utóbb még négy évet lehúzott a falusi vízvezetéket szerelő cégnél, de "nem adtak szabadságot, s levágták a fizetést, benzinpénzt sem adtak".
– Az én benzinemmel járjak be Szent­györgyre? Kalapot emeltem. Így nem dirigál senki. Vetettem pár hektár búzát, árpát nem, mert mostanában nem válik be ez a tavaszi árpa, nagy a szárazság. Főleg kukoricát vetünk, az nagyon bevált, a fele határ Bodokon kukoricás. Az állatok miatt a földjeim jó része el van lucernázva. Csak a vaddisznók ne pusztítanának. A nagyút mellett még lehet vetni, de Kálnok és Zalán felé már jönnek be a vadak. Pályázatok? PFA? (egyéni vállalkozói engedély – szerk. megj.) Mi ilyesmivel nem foglalkozunk. Sokan megbuktak ezek miatt. Amit tudunk, magunkban csináljuk. De készülünk a lányunkhoz Né­metországba. Tavaly ő lehozta a vőlegényét és a leendő anyósát, apósát. Azt mondta, amíg mi nem megyünk, addig ő nem jön.