Deák Gyula: Manapság sajnos már egyre kevesebb az a hely, ahol autentikus anyaghoz lehet hozzájutni, már nem úgy van, mint ezelőtt harminc évvel, amikor kimentünk falura, és mindenki viseletben járt az ünnepekre, amikor élő volt a hagyomány. A ’89-es váltás után, amikor megnyíltak a szellemi határok, a "jobbnál jobb tévéadások" hozzájárultak ahhoz, hogy egyre kevésbé őrizzék az emberek a hagyományokat. Ez ellen igazából nincs amit tenni, a társadalmi fejlődés ezt hozza magával, mi ezért tartottuk fontosnak, hogy minél több anyagot begyűjtsünk. Ilyen megközelítésből kell az Őrkőre is gondolni, itt a cigányok egy része a mai napig ügyesen és jól táncol. Ők valahogy tovább őrzik ezt, mint a magyarok vagy a románok. Az is érdekes, hogy bizonyos dallamok, népdalok, táncfigurák, motívumok, amelyek talán magyar eredetűek voltak, hogy kerülnek be a cigány kultúrába, amikor a magyarok már nem táncolják, nem éneklik, tán már nem is tudják, a cigányok viszont átvették tőlük, és ők viszik tovább.
Az őrkői cigány közösséggel Orza Călin koreográfusunk alakított először kapcsolatot a kilencvenes évek közepén. Kezdetben egyedül járt táncot tanulni, majd a tánckarból is többen felmentek az Őrkőre, két családdal különösen jó kapcsolat alakult ki, amely azóta is tart. Nagyon jó barátságban vagyunk velük, és a táncosok közül néhányan akár bulizni is elmennek hozzájuk, olyan is volt, hogy kereszteltek gyermeket náluk, tehát egészen szoros szálak fűződnek hozzájuk. Ez tovább fejlődött, felgyűjtöttük az őrkői anyagot, majd elindítottuk a kommandói tánctábort, ahol többek között őrkői táncokat is tanítunk. Ez az egyetlen olyan tábor Erdélyben, ahol cigány táncokat tanítunk. Az őrkői tánc nem is olyan könnyű, a ritmusa néhol kegyetlenül szapora, maga a táncmotívumok összefűzése is igazi kifinomult tudást igényel, de természetesen a jó táncosnak könnyebb ezt megtanulni.
– Említette a kommandói tánctábort, amely nagy hírnévnek örvend, hogyan zajlanak ezek a táborok, kik vesznek részt?
– Nagyon népszerű lett a tábor, eleinte Magyarországról jöttek nagyon sokan, most már nem annyian, viszont többen érkeznek más országokból, például Szlovákiából, és itt nem a felvidéki magyarokra gondolok, hanem szlovák táncosokra, akik nagyon szeretnek idejárni, évről évre húszan-harmincan jönnek. Érkeznek a világ legkülönbözőbb részeiről is: Ausztráliától Japánig, az Egyesült Államokból is néhányan, de zömmel az európai orszá­gokból, Portu­gáliából, Spanyolországból, Ang­liá­ból, Hollandiából, Németországból, Francia­országból, Olaszországból. Izgalmas a külföldiek számára ez a tánc, egyáltalán a roma kultúra. A tábor egy részében az őrkőiek is ott vannak, így közelebbi kapcsolatba is tudnak kerülni velük, gyakorlatilag nemcsak tanulnak, hanem együtt buliznak.
– Az együttes több előadásában igyekszik felmutatni ennek a közösségnek az életformáját, értékeit. Hogyan viszonyulnak ehhez ők, akikről szólnak ezek a produkciók?
– Náluk ez egy alakulóban lévő folyamat, nem tudatosan őrzik azt, ami a kultúrájukhoz hozzátartozik, nevezetesen néptáncukat, népzenéjüket, hanem ösztönszerűen. Ettől lesz olyan életszerű. Hajlamosak ellenben olyan elemeket is átvenni, amelyek divatfüggőek. Mikor mi a divat, akkor is, ha nem feltétlenül kulturális érték, ha nekik tetszik, hozzáteszik.
– Ha valaki érdeklődik az énekek iránt, hol kaphatja meg, érheti el az előadásokon kívül?
– A személyes kapcsolat a legfontosabb, de az hosszabb folyamat, amíg kialakul. Nem úgy történik, hogy odamegyek egy órát, és aztán most megokosodtam, hanem többször ki kell járni, elbeszélgetni velük, elmenni eseményeikre, rendezvényeikre. Egy komolyabb kapcsolat kialakításával nyilvánvaló, hogy rengeteget megtudunk róluk, de ha az embernek nincs annyi ideje, akkor maradnak az előadások, illetve a CD- és DVD-felvételek. Jó alkalom a megismerésre az április 19-i Roma-napi gálaműsor, ahol táncegyüttesünk mellett fellépnek az említett adatközlő családok is.

Lejegyezte: MOLNÁR JÓZSEF