Farkas Réka
Jelöltállítások időszakát éljük, lassan tisztul a kép, és láthatjuk, hol ki pályázik meg vezető tisztséget, milyen párt színeiben indul. Háromszéken egyelőre jelentős meglepetés nem volt, az RMDSZ régi, jól bevált és ismert embereit állítja csatarendbe, az MPP többnyire ugyanazokkal próbálkozik, mint négy éve, az új párt, az EMNP pedig igyekszik "tiszta" jelölteket felsorakoztatni.
Megyénkben a települések többségében verseny lehet, és verseny lesz. Mifelénk is sok szó esett az összefogásról, de itt sokkal inkább pártok érdeke és nem a közösségi érdek diktálja ennek szükségességét. Kerülgette, kóstolgatta egymást a három alakulat inkább kevesebb, mint több sikerrel. Csakhogy nem történt ez másképp ott sem, ahol égető szükség lett volna a közös jelöltre, egymás támogatására. Marosvásárhelyen például Frunda György indítása igazolja a korábbi szóbeszédet: az RMDSZ eladta a várost a demokrata-liberálisoknak, biztos vesztest indít a harcba, rafinált módon, "legnépszerűbb" emberét. Azt a Frunda Györgyöt, aki a 2008-as EP-választáson már bebizonyította: nevét adja, de úgy táncolt vissza megválasztása után, mintha pár héttel korábban nem arról esküdözött volna, milyen fontos számára a feladat, és mennyire kell ő ahhoz. Egyértelmű, Frundának esze ágában sincs polgármesteri macerákat vállalni, és ha esélye lenne megválasztásának, nem is ment volna bele a játékba. Az RMDSZ nem engedett, elég erősnek érzi magát, hogy vállalja ezt az áldozatot, számításai szerint ennek ára megtérül, így maradhat továbbra is a legfontosabb magyar szervezet, amely a hatalmat minden szinten birtokolja.
Az MPP szövetségest keres, az EMNP-be kapaszkodva próbálna eredményt felmutatni, az új párt pedig építkezni akar, saját identitást, arculatot kialakítani, megmutatni. Idejük kevés volt, s fogytán a politizálni vágyók száma is, kapkodnak: néhol támogatják a vetélytárs emberét (lásd Sepsiszentgyörgy), máshol saját jelöltet indítanak a szomszéd falusi szövetségesükkel szemben.
A romániai magyarság épp csak próbálgatja, tanulgatja a pluralizmust, s ez bizony jól látszik a lépten-nyomon tapasztalt ellentmondásokon, visszásságokon. Nehezen kezelik a pártok és nehezen birkózunk megítélésével mi magunk is, hiszen hol számon kérjük a pártérdek megnyilvánulását, hol ennek hiányát rójuk fel. Tanuljuk a demokráciát, s csak reméljük, eljön az a pillanat, amikor a közösségi érdek is fontos lesz. Marosvásárhelyen most lett volna ennek ideje, nem sikerült. Nem a többpártrendszernek, hanem a húszéves késlekedésnek válik áldozatává. Talán okulunk belőle, mert a demokratikus pluralizmusnál jobb rendszert még nem sikerült kitalálnia az emberiségnek, s ez nemcsak többségi nemzetekre érvényes, de a kisebbségben élő magyarságra is.
