Az intézményvezető azért illette igen kemény szavakkal a megyében levő nadrággyárakat, mert miután a sepsiszentgyörgyi LRO-tól március 31-én tömeges elbocsátással 245 alkalmazott távozott (korábban 349 ember me­nesztéséről volt szó, viszont az év folyamán további 67, gyermeknevelési sza­badság­ról visszatérő munkavállalótól is megválnak), s az Auto­liv ígéretei ellenére csak "visszafogottan" alkalmazza a nadrággyárból elbocsátottakat.
Így az utcára kerülőknek a készruhaipaban ajánlanak munkahelyet (163 személyt irányítanak más gyárba, az LRO korábbi dolgozói közül 69-en már elhelyezkedtek a szakmában, nagy többségük a TTC-ben), közülük viszont sokan elutasítják, hogy más nadrággyárban dolgozzanak, ugyanis azt mondják, elegük van az alacsony fizetésből, a hajszolt munkából, illetve abból, hogy havonta három szombaton is dolgozniuk kell.
Ez a probléma természetesen nem új keletű, a nadrággyárak már évek óta szembesülnek a munkavállalók állandó cserélődésével, a történetben az új elem most az LRO tavaszi karcsúsítása, illetve az Autoliv belépése a háromszéki munkaerőpiacra, ez a gazdasági társaság ugyanis 600 új állást ígért, illetve az LRO-ból távozók abban bíztak, hogy az Autolivhez mehetnek majd dolgozni. "Az a probléma, hogy az Autoliv eddig nagyon kevés állást hirdetett meg, száznál kevesebb munkahelyet ajánlottak, s a vállalat székhelye még mindig Brassóban, onnan irányítják a tevékenységet, miközben az LRO-ból származó munkanélküliek egyelőre csak az ígéretekkel maradtak" – magyarázta Kelemen. Emiatt a munkaerő-hivatal arra kényszerül, hogy textilipari állások felé irányítsa az LRO-ból távozottakat, egy részük viszont hallani sem akar arról, hogy az ágazatban maradjon, inkább új szakmát tanulnának. Nagyon sokan jelentkeztek nála kihallgatáson azért, hogy elmondják, nem akarnak többet a TTC-ben dolgozni, mert már van ottani tapasztalatuk – hangsúlyozta Kelemen Tibor. A Szentgyörgy környéki falvakban élők számára az is probléma, hogy nem tudnak két váltásban dolgozni, mert késő este nincs tömegszállításra lehetőség. Azok, akik nem akarnak nadrággyárban dolgozni, azt kifogásolták, hogy túlórázniuk kell, havonta legkevesebb három szombaton is dolgoznak, a munkaritmus igen fokozott, "nem mondanám, hogy diktatórikus a rendszer, hanem azt, hogy nagyon feszes; ez még csak nem is német munkastílus, hanem kapitalista, kisajtolják az embereket". Továbbá a bérezés sem vonzó, sorolta, az alapbér mellé prémiumot fizetnek – amennyiben a munkavállaló megfelel az elvárásoknak –, ilyen esetben bruttó 1400–1500 lejt kereshetnek, viszont az is előfordul, hogy ha nem teljesítik a "normát", a havi illetmény még a minimálbérnél is alacsonyabb, így hosszú távon senki nem számolhat stabil jövedelemmel. A TTC illetékesei erre azt mondják, ahhoz, hogy valaki pénzt keressen, dolgoznia kell – fűzte hozzá Kelemen, megjegyezve, nem lehet megalázni az embereket, akik még hét végi családi rendezvényekre, esküvőre, temetésre sem mehetnek el, illetve szerinte ebben a ritmusban három-öt évnél többet nem lehet kibírni, megbetegedhetnek a dolgozók, s ha időnap előtt betegnyugdíjazzák őket, ez személyes problémájuk mellett még az államkasszát is terheli. Kérdésre válaszolva Kelemen Tibor úgy fogalmazott, ez nem vadkapitalizmus, hanem specifikus, helyi kapitalizmus, ami általában mindenik háromszéki nadrággyárra jellemző, Németországban – a gyárak egy része ugyanis németek tulajdonában van – "normálisabb és emberibb" a munkaviszony. Az érintett dolgozók még panaszt sem tehetnek, nincs szakszervezet, továbbá volt olyan rendőrfeleség, aki noha teljesítette a normát, mégis tiltakozott a munkamódszer ellen, panaszát jelezte a megyei munkaerő-hivatalban és a munkafelügyelősegen, de végül fel kellett mondania. Kelemen még megjegyezte, az intenzív túlóráztatás az elmúlt két-három évben vált gyakorlattá, ugyanakkor, mint fogalmazott, az LRO-ból távozók "visszasírják" ezt a gyárat, mert csak egy váltásban dolgoztak, nem volt nagy a fizetés, de a hajtás sem.