Nem kell bűntudatot éreznünk azért, hogy Orbán mester ostromágyúi rombolták le Konstantinápoly hatalmas erődrendszerét, és a világ legnagyobb ágyújának megöntésével hozzájárult egy 1123 évig fennálló birodalom megszűnéséhez. A korrupt Bizánci Birodalom felszámolására e nélkül is sor került volna. Mi, természetesen, nem erre vagyunk büszkék, hanem arra, hogy egy erdélyi magyar ember képes volt a XV. század derekán olyan technikai csodát alkotni, amely kiváltotta az akkori világ tiszteletét. Orbán mester példája által – írja Beder Tibor – többnek, erősebbnek érezhetjük magunkat, mert "olyanok akarunk lenni, mint ő volt, és büszkén azonosulunk vele. Ha minden magyar csak egy parányi résszel is gazdagítja a magyar kultúrát, a sok millió részből olyan »óriásgolyó« lesz, amellyel képesek leszünk lerombolni a bennünket körülvevő közöny falait". E sorok egyértelműen jelzik a könyv mondanivalóját.
A szerző nem szakkönyvet ír, de a benne közölt adatok hitelesek. E népszerűsítő jellegű kiskönyv hatalmas esszé, amely inter­aktív, mert gondolkodásra serkent, azonosulunk a leírtakkal. Kiegészítjük, vitatkozunk. A népe sorsáért aggódó, felelősséget vállaló szerző minduntalan figyelmeztet a történelemből levonható tanulságokra. Mivel Orbán mesterről kevés életrajzi adat maradt fenn, Beder Tibor már a bevezető sorokban felteszi a kérdést: lehet-e az ismeretlenség homályából kiemelni egy olyan embert, akiről csupán annyit tudunk, hogy erdélyi magyar volt, Bizánc foglya, majd török szolgálatban álló ágyúöntő? Lehet-e, szabad-e írni róla? Beder Tibor tudja, hogy nagy fába vágta fejszéjét. Tudja, hogy nehéz kellő mennyiségű forrás hiányában hiteles könyvet írni.
Beder Tibornak sikerült bizonyítania, hogy lehet írni, de a hiányzó részeket ki kell egészíteni "olyanformán, ahogy a kirakó kockákat találtatjuk egymáshoz". Így válik e könyv a magyar sors tükrévé is. Amikor Orbán mester megöntötte ágyúját, a hatalmas csatakígyót, bebizonyította, hogy egy erdélyi magyar ember is képes olyan szaktudást felhalmozni, amely révén bekerülhet a világtörténelembe, a hadtörténet zseniális személyiségei közé. Épp ezért méltatlan az a közöny, amellyel saját múltunkat kezeljük. Orbán azok között a feltalálók, tervezők és kivitelező alkotók közt említhető, akik zseniális hadigépeket voltak képesek tervezni. Mivel Orbán mester a magyar népnek szerzett dicsőséget, nekünk is ismernünk kell őt.
Brassóból Bizáncba
A könyvet olvasva megismerkedhetünk a XV. századi Erdéllyel, amelynek földjén magyarok, székelyek, szászok és kisebb számban románok is élnek. Orbán mester származását kutatva Beder Tibor arra a következtetésre jut, hogy neve alapján nem lehetett szász vagy román nemzetiségű. Olyan embernek kellett lennie, aki valamelyik nagy ágyúöntő központ közelében született. Ekkor Szeben és Beszterce mellett a legnagyobb ágyúöntő műhellyel Brassó város rendelkezett. Mivel Bereckben és környékén ma is élnek Orbánok, Beder elképzelhetőnek tartja azt, hogy a nagy székely ágyúöntő, Gábor Áron szülőföldje lehetett Orbán mester születési helye.
A mesterségét Brassóban elsajátító Orbán ambíciós fiatalemberként indul világot látni, és kerül Bizáncba. Konstan­tinápolyban azonban hiába ajánlja fel szaktudását a bizánci császárnak, mert Bizánc ura jobban bízik a város falaiban, mint a tüzérséget erősítő Orbán-ágyúkban. Nemcsak gőgösen visszautasítja Orbánt, de fogságba is veti. Orbán nagy szerencséjére a török szultán is tud a kiváló mester ágyúöntői ismereteiről. Nem véletlenül ad parancsot egy "török kommandó" egységnek arra, hogy kiszabadítsa az erdélyi magyar embert a bizánciak fogságából. II. Mehmed szultán örömmel és szívesen fogadta Orbán mestert, mert felismerte benne a tehetséges "hadmérnököt", a megbízható szakembert, és megbízta a világtörténelem legnagyobb ágyújának megöntésével.
Beder Tibor könyvében a bizánci és az oszmán birodalom történetét is bemutatja. Ebben olyan történészek munkásságára támaszkodik, mint Zsolnay Imre, Gloria Man, Lois Bréchiern, dr. Szabó-Pap Lóránt és dr. Görög Ferenc. A történelmi helyszínek bemutatása során – az adatok gazdag felvonultatása mellett –, a szerző felhasználja saját isztambuli élményeit is. Így kerül hozzánk közel Bizánc hajdani világa. A Megcsodáltam Bizánc falait alfejezetben arról számol be, hogy 1990-ben, 84 napig tartó gyalogtúrája alkalmával nemcsak 2600 kilométert gyalogolt – áthaladva 260 falun és 46 városon, köztük nagyszámú görög és török településen Zágonból Isz­tambulig –, hanem élményeket gyűjtött. Volt ideje töprengeni a régmúlt eseményein. A szerző szinte lelki szemei előtt látja Orbán mester hajdani útját Brassótól Konstantinápolyig. Látja őt, amint megcsodálja az akkori világ legjobban erődített városát. A drinápolyi kapunál Beder Tibornak az is eszébe jut, hogy 958 táján Botond vezér itt nemcsak legyőzte párbajban a török óriást, de buzogányával akkorát csapott a várkapura, hogy annak hosszú ideig csodájára jártak.
A könyvben olvashatunk a magyar és a bizánci történelmi kapcsolatokról is. Így például a bizánci császári rezidencia, a "Szent Palota" előtt állva a szerző azt is elmondja, hogy e palotában élt az a Dukász Mihály császár (1071 és 1078), aki (Turkia) Magyarország királyának küldte azt a díszes aranyabroncsot, görög koronát, amely a pápa által Szent Istvánnak küldött latin koronával együtt alkotja a magyar Szent Koronát. Nem feledkezett meg Szent László királyunk leányáról, Piroska császárnőről sem, aki Iréné néven vált az ortodox egyház jeles szentjévé. Piroska fia, Szent László unokája, I. Mánuel Komnész (1143 és 1180) néven – Bizánc történetében utoljára – ismét birodalommá, nagyhatalommá tette Bizáncot. E palotában nevelkedett III. Béla, Magyarország egyik legtekintélyesebb uralkodója is.
Párhuzamok
A kiadvány szerzője nem rejti véka alá azt sem, hogy a csodálatos méretű erődítményekkel, templomokkal, palotákkal teli városban élő bizánci vezetőrétegtől nem állt távol a szószegés, az árulás, az erkölcsi fertő sem. Mindez azonban nem zavarja abban, hogy csodálattal tekintsen a "második Rómára". A mai tizenötmilliós városban hajdanán is nagy volt a nyüzsgés-forgás, ezt tapasztalhatta az odaérkező Orbán mester is.
Amikor Bizánc nyelvhasználatáról esik szó, Beder párhuzamot von az erdélyi magyar nyelvhasználat rohamos visszaszorulásával. Levonja a következtetést, hogy itt is – akárcsak Bizáncban – a tömeg határozza meg a nyelvhasználatot. Példaképp Marosvásárhely etnikai arányainak erőszakos megváltoztatását, elrománosítását ismerteti. A székelyek legnagyobb városában 1941-ben alig három százalékarányban laktak románok, de a tudatos románosítás, államilag irányított betelepítés által ma már a magyar nyelv és az őshonos magyar közösség is a perifériára jutott. Abban a településben, ahol ma 13 vegyes tannyelvű általános iskola működik, egyetlen egy sem visel magyar nevet. Újabban vita tárgya az, hogy a város hajdani nagy polgármesteréről, a kimagasló személyiségről, Bernády György­ről, vagy pedig a magyargyűlölő Adrian Păunescu költőről, Ceauşescu udvari bárdjáról nevezzék-e el a 2-es számú iskolát, amely Bernády támogatásával épült. A nagyobb városok tervszerű elrománosítása mellett a székely identitás elsorvasztására a falvakban is sor kerülhet – figyelmeztet a szerző –, amikor a székely városokhoz hasonlóan a "falvaink is a jövevények telephelyévé válnak".
A bizánci császárok istenként való ünneplésének ismertetése során párhuzamot von a suszterinasból államfővé emelkedett Nicolae Ceauşescu és a félanalfabéta dr. Elena Ceauşescu ünneplése között. A bizánci szellem, a császár éltetése és a diktátor család ünneplése azonos gyökerű. Gloria Man bizánckutató szerint a bizánci eszményi állampolgár néma, mint a hal, vak, mint a vakond. Emlékei szelektívek, mindig a jelennek él. A bizánciak gyakran nem karddal, hanem méreggel, megvesztegetéssel, propagandával harcoltak. A bizánciaktól sokat tanult a román diplomácia. A trianoni békediktátum előkésztése idején sikerrel használták fel a félretájékoztató propagandát Erdély megszerzésére.
A szerző Bizánc romlottságával szembe állítja a törökök híres vallási toleranciáját. Hosszú oldalakon át ismerkedhetünk a török népek őstörténetével, származásmondáival, jeles személyiségeivel, a török államigazgatással és kultúrával. A bizánci fogságból kiszabadított Orbán mester tehetsége és szakmai felkészültsége még az utókor tiszteletét is kiváltja. Az első, Orbán által öntött ágyú, a Sahi nevet viselő, Isztambulban ma is megtekinthető a Kato­nai Múzeum kertjében.
Konstantinápoly eleste
Orbán óriás ágyúját Edirnében tervezte, majd Demirköyben öntötte. Az ágyút már 1453 februárjában útnak indítja Kons­tantinápoly felé. Egy korabeli leírás szerint hatvan ökör vontatta, miközben két oldalról kétszáz-kétszáz ember egyensúlyozta. Az ágyú előrehaladását ötven ács és kétszáz segéd tette lehetővé. Mindenütt, ahol erre szükség volt, hidakat építettek, amelyek lehetővé tették e hatalmas ágyú biztonságos vontatását. Az ágyú méretéről írja a szerző: "ez az ágyú két tonna súlyú lövedéket tudott" kilőni. A hatalmas ostromágyúnak 99 cm volt az átmérője. Két teljes hónap alatt sikerült Demirköytől Konstantinápoly falai alá szállítani.
A szerző közli azt is, hogy a maroknyi, néhány ezres keresztény őrség hősiesen küzdött, több mint negyven napon át védelmezte azt a várost, amelynek falait a bombázások során több helyen ledöntötték. Konstantinápoly 1453. május 29-én esett el. "A törökök győzelmüket tüzérségüknek, elsősorban ostromágyúknak köszönhették – írja Beder Tibor. – Ezek tervezője és öntő mestere pedig a magyar Orbán mester volt. (...) A Bizánci Birodalom bukása Orbán mester ágyúgolyói nélkül is bekövetkezett volna, előbb vagy utóbb. És a törökök is eljutottak volna Magyarországra. Mert ahogy Bizáncot, úgy Magyarországot is cserben­hagyta a művelt Nyugat".
Orbán mester nevét, akárcsak késői utódjáét, Gábor Áronét, ismernünk és tisztelnünk kell. Mindketten ágyút öntöttek, mindketten csatatéren végezték életüket, haláluk is, talán szülőföldjük is azonos volt. A negyvennyolcas hős Gábor Áron ágyúgolyó által, míg Orbán mester ágyújának felrobbanásakor vesztette életét. Merítsünk a könyvből erőt és kitartást, mert megmaradásunk alapja a múltunkba való kapaszkodás.
Beder Tibor e könyve (is) a szellemi szabadságharc terméke, akárcsak a 2011-ben megjelent Az utolsó csata című. Ez utóbbi előszavában e sorok írója azt írta, hogy "a szerző nem szakembereknek, hanem a magyarul érző magyar közösségnek ír". E megállapítás Beder Tibor újabb könyvére vonatkoztatva is érvényes.