A nyelvi jogok terén elért érdekvédelmi politizálás eredményeit összesíti egy minapi kiadvány, s annak bemutatása ismételten emésztő erdélyi dilemmánkra irányítja a figyelmet.
Mi a célravezetőbb: ha kisebbségvédelmi alapállásból kezdünk az építkezéshez, vagy ha nemzetünk erdélyi ágának jogait kérjük egy valamikori, erőszakkal felbontott egység jogállapotát igényelve vissza. Tényszerűek a jogfosztottság évtizedei is, azoktól, a leszakítottság traumájától sem lehet elvonatkoztatni, miként a nemzeti egység egykori valósága sem vonható kétségbe, ezért a két igénymérce a viszonyítási alapok vitáját úgyszólván állandósítja. E nézeteltérés permanenciájának nem is vagyunk híjával, hol választási kampányban, hol semlegesebb közegben, de ismételten fellángol, és szerintem elképzelhető – mégpedig plurális keretekben –, hogy mindkettő elnyeri a maga sajátos és persze részleges legitimitását.
No de mi is a baj a parlamentben kiharcolt, törvénybe iktatott, hatályos jogszabályok védte nyelvi jogainkkal? A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vizsgálatot folytatott ezek intézményes alkalmazásáról, és Horváth István igazgató szerint azt konstatálták, hogy ott biztosított a magyar nyelv használata a közigazgatásban, közintézményekben, ahol a magyarság aránya 60 százalék fölötti. Azokon a településeken, ahol a magyarság aránya 20 és 40 százalék közötti – ahol ugyanolyan mértékben érvényes a törvény –, az intézményes lehetőségek sokkal korlátoltabbak. A jogszabály pontosan ott nem fejti ki hatását, ahol inkább szükség volna rá: a nem többségben levő, de jelentős számú lélekközösségeknek kellene megfelelő jogi hátteret, megerősítést nyújtania, támogatnia az anyanyelvhasználatot – vonta le a következtetést az igazgató.
Az erdélyi magyar politizálás fenti dilemmája köszön hát vissza a tényállásból: a szórványt célzó nyelvi mentőövbe eddig nemigen sikerült megkapaszkodniuk azoknak, akiknek elsősorban szánták e fogódzókat. Itt a kutató az egyéni polgári mentalitásváltásban, a bátrabb fellépésben látja a megoldást, ezért üdvözli az említett kiadványt.
Nem lehet azonban vitás, hogy sokkal többre van szükség: olyan szociális mentalitásváltásra, mely az elbátortalanító többségi nyomást mintegy leveszi a szórványról, s melyhez katalizátorként a tömbben elért siker, például a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé nyilvánítása kedvező feltételt teremtene.
Általában véve, a kollektívum jogaként elismert anyanyelvhasználat iskolában, hivatalban és a közéletben – ennek gyakorlati érvényesülése késik Romániában és nem csak itt.
