Kócosan, gyűrötten emelkedtem fel kissé az ágyamból. A sötétítő gondosan eltakarta az ébredező szemem elől a bántó fénysugarakat. Arccal lefelé zuhantam vissza ágyamba. Jobbra fordultam: még a papagáj is alszik. Korán lehet.
Mezítelen lábam a fehér szőnyegre csúsztattam. Először csak a jobbikat (nehogy má’ bal lábbal keljek), majd a másikat. Nehézke­sen, álmatagon ültem fel ágyam szélére, csimpaszkodva a levegőben hömpölygő porszemekbe. A földön Per Petterson: Átkozom az idő folyamát. Az éjjel beleolvastam, szomorú történet. Érzelmi válságban szenvedő férfi, akinek anyja gyomorrákos, ráadásként ’89-ben játszódik.
Szent György Napi programfüzet, kinyitva... épp az Indoor Piknik programjához. Ezen ott leszek (?). Gondolataimat megszakítva újabb kopogás hallatszott az ablak felől. Ekkor döntöttem: felállok, elhúzom a sötétítőt, és kinézek. Félelem fogott el, reszketve próbáltam feltápászkodni: és ha a matektanár vár rám, hogy kinyissam az ablakot, és játékelméletének képleteit kell felmondanom? Vagy ha egy helyhatósági választásokon induló jelölt, aki szavazatomat próbálja épp kipréselni belőlem? Mindegy, erőmet összegyűjtve az ablakhoz léptem, és elhúztam sárga mintás sötétítőm. Egyenest a szemébe néztem, kellemesen kék volt, és rózsaszínpír tarkította mosolyra húzódó ajkait: a Tavasz.
Már csöppet sem álmosan, lelkendezve huppantam vissza puha ágyamra. Tavaszi lágy szellő, langyos-nyálkás eső, rügyező és bimbózó fa, hosszú séták, boldogság és nevetés, első szerelem... hozott Isten Benneteket: csend és tündérmosoly!

Bencze Melinda